Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jó időtöltés az olvasás. Wass Albert könyveivel hamarabb telik az idő

2008.06.27

                                           A WASS ALBERT-I ÉLETMŰ

                                                            (1908-1998)

 

            „Amikor én kimondom ezt a szót, hogy Erdély, ebben benne van minden: A szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek…Honából kivert harcos maradtam, akit nem kell eskü kötelezzen hűségre…Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek, és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, Isten és ember előtti egyenlőség, tisztesség és emberszeretet földje.” (Zsoltár és trombitaszó)

            Így vall az egész életét, írói, költői munkásságát meghatározó érzéseiről Wass Albert, akit méltatlanul elhallgattattak évtizedekig. Mifelénk a 90-es évektől vált ismertté az olvasóközönség előtt, miután egymás után jelentek meg prózai művei, illetve versei, amelyeket ma már gyakran idéznek.

            De ki is volt ő valójában?

A Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton született 1908. január 8-án, arisztokrata családban. A Wass család nemesi címét még Szent László királytól nyerte, annak érdeméül, hogy a család egyik őse a királyt, az orrán nyíllal megsebzett felbőszült bikától megmentette azáltal, hogy a bikát szarvainál fogva bedobta a czegei tóba. Tettéért bölényfejes címerrel, -amely az óta is a család címerállata- és a hatalmas testi erejére utaló Vas névvel jutalmazta, s a kor szokása

szerint hivatalosan is neki adományozta a tavat, a körülvevő dombokkal együtt. Ezeknek a domboknak egyikén állt az udvarház, melybe maga az író is beleszületett, s ott terült el az ötszáz hold mezőségi föld is, melyet művelni, szeretni tanult-ahogyan írásaiban ez vissza is köszön-, míg az a bizonyos vihar ki nem tépte onnan.

Arisztokrata családjának nagy szerep jutott Erdély történetének alakításában, s társadalmi állását a kötelezettségek forrásának tekintette. Ennek a társadalmi rétegnek volt a képviselője, szülötte úgy, hogy műveiben igen éles kritikával illette elődei ténykedését, történelmi felelősségét.

A kolozsvári Farkas utcai Református Kollégiumban olyan nevelésben részesült, amely egy egész életre szóló értékrenddel vértezte fel. Írásaiban, regényeiben, verseiben, leírva, vagy csak a sorok mögött, de találkozunk ezekkel. Nem tudott megalkudni. Itt hagyta a hegyeit, völgyeit, folyóit, de a szívét is.

Amíg tehette, itthon, a „drága” földje megművelésével szorgoskodott, hasznosítva a debreceni Gazdasági Akadémián tanultakat. Mintagazdaságot vezetett.

Bukarestben letöltött katonai szolgálata után Németországban és a Sorbonne-on tanult. Tudása elismeréseként, 1944-ben Kolozsváron az egyetem díszdoktorává avatták.

Tanulmányai befejeztével a családi birtokon gazdálkodott. Aztán verseket kezdett el írni, egyre több időt töltött az íróasztal mellett. Versei sejtetni engedték későbbi tehetségét. Felfigyeltek rá a helikonisták, meghívást kapott a gróf Kemény János marosvécsi birtokán megrendezett, vadászattal egybekötött irodalmi és művészeti találkozóra. Itt teszi magáévá azt a felfogást, amelynek értelmében az erdélyi kultúrák és népek sorsközösségének gondozását vállalta fel célkitűzésként, mert Erdély számára nem csak földrajzi egység, hanem

sorsok, életek is.

Erdély jelenti neki mindazt, ami igaz, jó és tisztességes. Úgy érzi, Erdély levegőjében van valami, ami láthatatlan, megnevezhetetlen, ami belenő a fákba, a hegyekbe, de legfőképpen az emberi lélekbe, gondolkodásba. Ezáltal válhat Erdély „az emberi lélek virágos kertjévé.”

„Vannak a világon szebb vidékek, magasabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol nincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel, és könnyel áztatta földjén.”

Akár egy hitvallás, ennél szebben szülőföldről nem lehet írni, mint ahogyan Wass Albert megtette műveiben. Olvasva e sorokat, kiben ne szakadoznának fel a „sors” által ejtett sebek, ki ne gondolkodna együtt az íróval!

Farkasverem című regényével (1934) országosan is ismertté lett a nagyközönség és az irodalmi körök előtt. Aztán sorra jelentek meg könyvei,- a budapesti Révai Kiadó szinte évente adta ki irodalmi sikereket hozó regényeit.: Jönnek!; Csaba; A titokzatos őzbak; Mire a fák megnőnek; A kastély árnyékában.

Ezekben a regényekben a mezőség arculatát jeleníti meg, a mezőségi ember életét, sorsát kutatva, figyelve.

Őt sem kerülte el a háború szele, harcolt a fronton, majd kényszerű elválás következik, itt hagyja a szülőföldjét. Így ír ezekről a pillanatokról:

 „Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedűlt, elpusztult, befejeződött.”

Sopronnál, 1945-ben elhagyta Magyarországot. Emigráns íróvá lett. Németország után az Amerikai Egyesült Államok adott „szállást”

neki, mert az otthona, az itt maradt Erdélyben. Itt hagyta a tájat, a nyelvet, az embereket, a hazai levegőt, a nyugalmát.

 „Adjátok vissza a hegyeimet!” – követelte minduntalan. Minden gondolata Erdély körül forgott, nem írt, nem is akart másról írni. Írás közben legalább újra otthon volt, neki köszöntek a fák, hozzá szóltak  a patakok. Minden egyes regénye Erdélyről mesél, erdélyi sorsokat mutat be.

Amerikában kiadott könyveivel az volt a célja, hogy felkeltse az olvasók és politikusok érdeklődését Erdély problémái iránt.

Soha többé nem tért haza, könyvei is csak a 90-es évektől kerülhettek erdélyi honfitársai kezébe. Nem látta viszont azt a tájat, ami mindene volt. Könyvei által mi, olvasók, megismerhetjük az akkori Erdélyt, az akkori ember sorsát, problémáit. Művei figyelmeztetnek, emlékeztetnek az emberi és nemzeti küldetés tudatára. Erőt és bíztatást sugároznak, hogy felül tudjunk kerekedni minden emberi gazság ellenére a megpróbáltatásokon, hogy az igazi élet birtokába jussunk.

Mivelhogy regényei, novellái, versei egyformán sokatmondóak, példaértékűek, tanulságosak, nem lehet kiemelni a „legjobbat, a legkedvesebbet”, hiába is próbálkozunk. Magát az egész életművet el kellene, kell olvasnia minden magát magyarnak valló olvasónak, és nem csak.

Ha mégis választanom kellene egy regényt, művet a „sok” közül, a  Kard és kasza  című regény lenne az , amelyből nemcsak a Wass család múltját, értékteremtő munkáját ismerjük meg, hanem a Mezőség embereinek lelkiségét, tenniakarását is.

Az író ősei karddal „megszerezték” a „hazát, szülőföldet”, de annak megtartásához a leszármazottak „kaszájára”, békés és áldozatos munkájára van szükség. A mezőségi ember lelki és testi tettei példaértékűek lehetnek (azok is) a XXI. század minden tisztességes, becsületes embere számára.

Bízom abban, hogy sikerült felkeltenem a könyvszerető olvasók és embertársaim érdeklődését, nem mennek el érdektelenül, szenvtelenül a könyvtárak, könyvesboltok polcai mellett, és hazavisznek otthonukba egy kis Wass Albert-i lelkiséget.

 

 

                                                                              SZŐCS MATILD, NYUG. TANÁR

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.