Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mindennapi kenyerünkért - novella

2009.04.28

Kép

 

 

Könnyeivel küszködött a buszmegállóig, de ügyesen leplezte; nem akarta, hogy Janika és Zsuzsi lássák arcán a szomorúságot. Kicsi szekéren húzták a nagy utazótáskát, Józsi kezében vitte a tízórais csomagot. Jó idejében indultak, hogy nyugodtan tudjanak haladni az utcán, ugyanis nagyon messze laknak a falu központjától, s az út is borzasztóan gödrös és sáros. Sári, a Józsi felesége, a kapuban búcsúzott el férjétől, aki újabb három hónapra utazik vissza a szomszédos országba. Most már harmadik éve annak, hogy külföldre kényszerült dolgozni, hiszen itthon bezárta kapuit a gyár, ahol dolgozott. Oda is ingázni kellett vonattal, de este mindig a meleg családi fészekbe térhetett haza és a finom vacsora várta. Annak vége. Más szelek fújnak, de nem jó irányba, nem kedvezően.

A tízéves Zsuzsi nagyon büszke édesapjára, most is azt a sálat tette a nyakára, amit tőle kapott, pedig már március van, nem lenne szükség sálra. Nagyon- nagyon szereti apukáját, minden este megpuszilja a fényképét és tizennégy éves bátyjával azért imádkoznak, hogy ne érje baj őt, szerencsésen térjen vissza. Próbálta kérlelni apukáját, hogy valahogy jöjjön haza az elsőáldozásra, de sajnos lehetetlen, mert akkor van a legtöbb munka; csak pénzt tud hazaküldeni. Janika már érettebb, személyazonossági igazolványa is van, már ő a férfi a háznál az édesapja hiányában: fát vág, felszegezi a kertlécet, este is ki mer menni, ha ugat a kutya, jó humorával feloldja az egyre gyakrabban adódó feszültségeket a családban. A buszmegálló felé menet arról beszélgettek, hogy jó lenne újra egy tehenet venni, mert háznál volna a tej, vaj, túró, mint régen, de Józsi sajnálkozva mondta, hogy lehetetlen, mert ő nincs itthon  nyáron, a tizenéves fiú pedig nem tud annyit kaszálni, hogy elég legyen egy tehén részére.

Csendesen haladtak tovább. Már közeledtek a buszmegállóhoz, amikor egy ismerős hang megszólította őket:

- Hova-hova ilyen nagy erővel, Józsi komám? Át a határon? Jól vagytok-e, mi van veletek?     

Józsi azt se tudta, hogy melyik kérdésre válaszoljon, így csak elmosolyodott, bólintott és kezet fogott komájával.

-         Hát te hova igyekszel, talán a délutáni misére?

-         Igen, legalább amikor szabadnapos vagyok, menjek el, mert a Jóisten azt fogja hinni,      

hogy teljesen megfeledkeztünk róla. Na jó utat, vigyázz magadra komám!

-         Köszönöm és üdvözlöm a családot! – mondta szomorkásan Józsi, és azon gondolkodott, hogy mikor is volt utoljára templomban. Azzal vigasztalta magát, hogy minden napot imával kezd és hálaadással végez. Ez sovány vigasz volt, mert őt a szülei istenfélő, keresztény embernek nevelték, amit gyakorolt is mindaddig, amíg a sors más játékszabályokat diktált neki. Gyermekeit is próbálja erre az útra terelgetni, de igazi, valós példát nem tud mutatni távolléte miatt. A pap szavai is mindig a fülébe csengenek, miszerint a gyermeket nem küldeni, hanem vinni kell a templomba. Gondolatait leánya szavai zavarták meg:

 -   Tudja-e édesapám, hogy Csillának olyan telefonja van, amelyikkel fényképezni lehet, de én nem is szeretnék olyant, amíg nem lesz egy biciklim. Úgy-e megígéri, hogy első áldozásra kapok egy szép piros színűt? Én is megpróbálok jól tanulni és jól viselkedni, hogy igazán megérdemeljem. Józsi csak bólogatni tudott, mert érezte, hogyha megszólal, elcsuklik a hangja, de látta Zsuzsi arcán az elégedettséget. Janika, aki már nem gyermek, de még nem felnőtt, egyetlen kívánságot fogalmazott meg, mégpedig azt, hogy szerencsésen lássák újra egymást és, hogy ne kelljen elvándorolni a mindennapi betevő falatért.

Már többen vártak az autóbuszra. Volt, aki törölgette szemeit, volt, aki szorosan ölelte kedvesét, volt, aki hagyogatott. Olyan is volt, aki egyedül várakozott pontosan azért, mert a sok és hosszas távollét elszakította családjától. Józsi nem szerette a búcsúzkodás pillanatait, de gyermekei ragaszkodtak ahhoz, hogy integessenek neki egészen a kanyarig. Zsuzsi még szaladni is szokott az autóbusz után. Odasimult édesapjához, úgy szorította kezét, mintha soha nem akarná elengedni, de tudta, hogy hamarosan ékezik az autóbusz, és akkor menni kell nagyon messze, a munkahelyre, ahol a főnök parancsokat osztogat, és ahol apuka egy nagy teremben, emeletes ágyban alszik. Azt is tudta Zsuzsi, milyen jó érzés, amikor apuka hazatelefonál, hogy a gyermekek jöjjenek a buszmegállóba a kicsi szekérrel, mert érkezni fog, és soha nem árulja el, hogy milyen ajándékot hozott, csak otthon, amikor anyukával is találkoznak. Nagyon összekuszálódtak Józsi fejében a gondolatok, pedig valami szépet, oda illőt szeretett volna mondani. Lehajolt, mindkét gyermekét szorosan átölelte, rájuk pecsételte, hogy jók legyenek, fogadjanak szót édesanyjuknak, és úgy viselkedjenek, hogy környezetük ne tudja azt mondani, hogy látszik, az apjuk nincs itthon. Férfiasan kezet rázott fiával, leányának végigsimította arcát, hosszú hajfonatát és már ülhetett fel az autóbuszra, ami közben megérkezett.

Szótlanul bandukolt hazafelé a két gyermek. Zsuzsi már maga előtt látta a gyönyörű piros biciklit, de sírásra görbült a szája, ha arra gondolt, hogy apukája nem jön haza az első áldozásra. Pedig még verset is fog mondani a templomban és a fején virágkoszorú is lesz, amit kerti gyöngyvirágból fonnak majd. Janika a holnapi tennivalókat rakta sorrendbe, úgy gondolatban, így terelve el szorongását és keserű szájízét. Sári már türelmetlenül várta gyermekeit, akik megnyugtatták, hogy az édesapjuk kényelmes helyet kapott és szerencsésen elindult.

A megszokott hangulatban teltek-múltak a napok. Az itthon maradottak tették a dolgukat, a külföldre kényszerültek dolgoztak látástól vakulásig. Szabadidejükben (ha volt) sóhajtoztak és sóvárogtak szeretteik után. Azt még egyszer sem engedték meg maguknak, hogy kisétáljanak a főváros valamelyik utcájára, vagy megtekintsék a nevezetesebb helyeket, épületeket, szobrokat. Az nagy fényűzésnek számított volna. Józsi is azt kezdte érezni, hogy robottá válik, elfásul. Rémálmok gyötörték, tudta, hogy nem fog kibírni újabb három hónapot és egyre világosabbá vált, hogy haza akar menni kislánya legszebb ünnepére. Minden reggel szomorúan, fáradtan ébredt, az étel is alig csúszott le a torkán, a szerszámok estek ki a kezéből. Minden gondolata otthon volt, szeme előtt családját látta. Már a főnöke is észre vette, hogy valami nincs rendben és javasolta, hogy legalább egy fél napot pihenjen, de Józsi válasza az volt, hogy ma még valahogy kibírja, holnap pedig kihallgatást szeretne kérni. Az volt a szándéka, hogy kikéri a bérét, és örökre hazautazik, mert nincs az a pénz, ami pótolhatná a család melegét, közelségét. Inkább pityókát eszik mindennap, és napszámba megy dolgozni, de tudja, hogy az ő drága, takaros felesége mossa patyolat tisztára a kockás ingét, és neki számol be elsőnek élményeiről kicsi leánya, nagy fia… Ezek voltak utolsó gondolatai; a következő pillanatban eszméletlenül terült el a földön, három méterről zuhanva le az állványról. Nagy csődület támadt, azonnal riasztották a mentőket, mindenki segíteni próbált. Józsi a kórházban tért észhez, ahol első mondata az volt, hogy ne értesítsék a családját, nem akarja megijeszteni őket. Hálát adott a Jóistennek, hogy életben maradt és megúszta törött karral, agyrázkódással. A főnöke megígérte, hogy két nap lábadozás után hazaviszi az otthonába, de csak úgy, ha majd visszajön amikor felépül, hiszen egyik legjobb, legmegbízhatóbb munkása, akit nem lehet nélkülözni. Józsi így válaszolt:

-    Köszönöm az irántam tanúsított bizalmat, de én már eldöntöttem, hogy a családom mellett akarok élni, egyengetni gyermekeim lépteit; talán ez a baleset is erre figyelmeztetett.

Szép, de hűvös márciusi reggel volt, ráadásul vasárnap, amikor Zsuzsi és Janika lustálkodni is szokott. Arra ébredtek, hogy a kutya úgy ugat, mint amikor ismerős jár az udvaron. Ezt észlelte egy kíváncsiskodó szomszéd is, csak azt nem tudta kitalálni, hogy ki lehet az idegen férfi, aki egy piros színű biciklit cipel Józsi udvarára.

KURKÓ MÁRIA

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.