Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

2008.10.22
 
 
Ahogyan pirkadni kezdett, erős köd fedte a tájat, de már látni lehetett, hogy ritkásabb erdőrészletbe kerültünk, ami világosodás után majd átláthatóvá is lesz. A köd mellett még az is késleltette a kivilágosodást, hogy sötét fellegek borították az eget. Néha már mennydörgés is hallatszott, amit először ágyúzásnak hittünk. Itt kaptuk az első jelet, hogy az oroszok már itt vannak: egy-egy puskalövés szelte át a ködös, ritka erdőt és a mi haladási irányunkat. Ezek a tüzelések csak egyes puskalövésekből eredtek, tehát géppisztoly nem szólt bele, és egységeim, akik előttem haladtak, hála Istennek nem viszonozták a tüzelést a semmibe. Az eredeti parancs szerint nem vettek fel harci alakulatot, és így nem lassították le a visszavonuló egységek haladási sebességét.

Úgy gondoltam, hogy ezen a területen csak orosz járőrök zavarhatnak, komoly erők nem lehetnek. De az ő jelenlétük is annak a jele volt, hogy a messze lévő székelyföldi főútvonalon már a főerők visszavonulásának sarkában vannak. Lövöldözésük igen jó információt nyújtott, mivel semmiféle összeköttetésem nem volt tulajdonképpen senkivel. Magyar parancsnokság sehol, a németek sem tudtak kapcsolatot teremteni valami magasabb egységgel. Ezek a jelenségek arra a következtetésemre vezettek, hogy itt valóban egy nagyobb visszavonuló hadsereg eléggé fellazított tömegével kell számolnom a főútvonalon, ami a napi menetcél elérésében elég bonyolult lesz.

A viharfelhőkből eleredt az eső, s ez még fokozta a zűrzavart a lelkekben. Erősödött a mennydörgés, és a villámlás sűrűn megvilágította a hegyoldalt, amelyen már lefelé ereszkedtünk. Megvilágította a katonák fáradt, napbarnított, de kemény arcvonásait, akik nagy megadással és türelemmel, szinte felemelt fejjel mosdatták arcukat abban a reményben, hogy még ma aludni fognak Csíkszentdomokoson.

A lövöldözések elmúltak, vagy talán a mennydörgéstől nem hallottuk, ágyú-e vagy égzengés. A járőrük valószínűleg hazament jelentéstételre, vagy valami menedéket keresett a viharban.

Hol erősebben zuhogott az eső, hol gyengébben. Még az is előfordult, hogy percekre elállt, de aztán újrakezdte. A dörgés és villámlás majdnem folyamatos volt, mint ahogy a sötétség is, ami ezzel járt. Az óra szerint már nappalnak kellett volna lennie, de a valóságban naplemente utáni szürkületi világosság volt.

Az intézkedéseket szóban, egymásnak előre és hátra továbbítva adtam ki. Hogy hol volt a vége és oda mikorra jutott el, azt soha nem tudtam meg, de annyi bizonyos, hogy a mozgás olyan volt, mintha mindenki tudott volna róla. Nemsokára áthaladtunk az ezerméteres szintvonalon, és a Borvíz jelzésű 881 méteres magassági pont mellett haladtunk, most már könnyebben lefelé ereszkedve. A lovaknak ez a lefelé való eregélés nehezebb volt, mint a felfelé való kapaszkodás.

A térkép és szándékom szerint Csíkszenttamás északi kijáratánál értük el a főútvonalat, amelyen információim szerint egy magyar és két német hadsereg vonult észak felé. Helyesebben a három hadsereg maradványai, mert mind a német, mind a magyar hadsereg leharcolt és eléggé szétszóródott egységei ezen az egy útvonalon tolakodtak. A gyalogegységek itt nem okoztak problémát, csak a járművek és a tüzérség vonulása.

Már elég sok idő telt el a nappalból, s úgy látszott, hogy a menetelés sebessége igencsak lelassult. Az erdőkből kikerültünk és ha nem lett volna még mindig majdnem esti sötétség a zivatar miatt, akkor már kellett volna látnunk a főútvonalat és a rajta vonuló három hadsereg gyúródását. A vihar csak kitartott, a dörgés, villámlás és a zuhatag egyfolytában rohant ránk. Lehet, hogy ez volt a szerencsénk. Hiszen ha az oroszok netán a sarkunkban voltak, ők sem láthattak jobban, mint mi. Az időjárás miatt egyébként sem repülőktől, sem tüzérségi üldözéstől nem kellett tartanunk.

Elértük a Bábaszó-loka-patakot a tervezett irányban és helyen, Csíkszenttamás északi részénél. Egy jó darabon a patak horhossá váló medrében és mellette vonszoljuk magunkat lefelé. Olyan lassú a haladásunk, amilyen sötét a nappali világ lelkünk sötétségével együtt, hogy az sem érzékelhető, hogy a nap melyik szakaszában vagyunk, és vajon éhesnek kell-e lennük már ebédre vagy vacsorára. A zivatar ismét nekibuzdult. Átázott testünknek egy cseppet sem hiányzott. Mivel az induláskor még nem volt kilátásban ez a váratlan és tartós vihar, ezért sátorlapjaink valahol valamelyik teherhordó állat hátán bujdostak. Posztóruhánk, köpenyeink már teljesen átáztak, a víz nemcsak alsónemüinkbe csordogált, hanem a csizmáinkban, bakancsainkban is cuppogott minden lépésnél. Ha a gatyánkban csordogáló víz nem lett volna kissé hidegebb, akkor azt hittük volna, hogy bepisiltünk, de nem vettük észre, hogy mikor. Időnként a szembefújó szél arcomba vágta a zuhogó esőt, csepegett arcom, orrom és mindenem. Így aztán hangulatom sem volt az a szilveszteri.

A jól fedett horhos láttán mindjárt arra gondoltam, hogy itt jó volna rendezni az egységeket, megnézni, vajon ki tartozik hozzám, kik a szétszórt jövevények és a többi. De gyorsan lemondtam erről a tervemről, részben a pocsék zivatar miatt, részben pedig abból a meggondolásból, hogy jobb ha mihamarabb leérünk a főútvonalra, és idejében megtudjuk, hogy mi is ott a helyzet, és hogy egyáltalán Csíkszentdomokoson megalhatunk-e, vagy tán mindjárt harcba kerülünk.

Már csak kb. 5 km-re lehettünk a főútvonaltól, de ez — ami erőnlétünket tekintve — sokkal többnek tűnt. Némán és elcsigázva vánszorgott a hosszú, kígyószerű vonulás lefelé. A zivatar nem akarta abbahagyni, a dörgés, villámlás még gyakoribb lett, a víz pedig csak úgy ömlött agyongyötört testünkre. Már úgy éreztem, hogy egyenesen a gatyámra zuhog az eső. Istenem, mikor fogok megszáradni! Már fázni is kezdtünk. Reménytelenné vált minden, minden. Nem is tudom, hogy milyen erő hajtott bennünket tovább. Lehet, hogy már csak a kíváncsiság hajszolt előre.

Szürkület ideje volt már és a borult égbolt miatt már korai estének néztünk elébe. Egyszerre csak a zivatarfalon át mintha hangokat is hallottunk volna, de lehet, hogy ezek csak a mennydörgés utómorajai voltak. Pár perces vánszorgás után ott találtuk magunkat a főútvonal zsúfolt áradatában, melyben országos járművek (szekerek) — ezek magyar egységek lehettek —, gyalogos katonák, németek és magyarok vegyesen különféle felszerelésekkel és fegyverzettel vagy anélkül sodródtak egymás mellett pánikhangulat nélkül, inkább egy szomorú, de igyekvő tömeg benyomását keltve.

Soha el nem felejthető kép maradt meg bennem arról a helyéről az útnak, ahol be akartunk sorolni a menetbe. A zivatar keményedett, a sötétségben egyetlen tájékozódási lehetőség a sűrű villámlás volt. Az világította meg egy tüzérlöveg törtetését az úton. Egy tíz és feles tarackot vontatott négy ló (hat helyett.) A jobb oldali lovon egy napbarnított arcú, rövid, tömött bajuszú tüzér rövid nyelű korbácsával, nyeregből, kengyelre állva az első lovakat verte, és ordítva, káromkodva biztatta őket előre, mindenkit árokba szorítva, többek között egy szekeret is. Ezt a jelenetet, ezt az arcot majd másodpercenként megvilágította a villámlás. Ilyen jelenetet csak moziban láttam, háborús filmek menekülési jeleneteiben.

A besorolásunk nem okozott akkora gondot, mint ahogy a helyzet és a látvány szerint illett volna, mert hegyi felszerelésünk lévén gyalogosok és málhás állataink az út mellett, az árokban és mellette is tudtak menni.

Azért a Gyimesi-szorosból visszavonuló egységek között nemcsak hegyi alakulatok voltak, hanem olyanok is, akiknek vontatnivalójuk is volt. Nehézfegyverek, mint páncéltörők és egyéb járművek, főleg a németeknek. (Hogy ezek aztán hogy törtek maguknak utat a havason, az szinte elképzelhetetlen. Jobbára csak ott volt a járható útjuk, ahol az első világháború dorongútjainak maradványaira leltek.)

Csíkszentdomokoson aztán minden rendben zajlott, mivel a szálláscsinálóink helybeli katonáim voltak. (A visszavonuló tömeg sem egyszerre futott be, hiszen a két német és egy magyar hadsereg egységeinek Csíkszentdomokos eléréséig egy teljes éjszakára volt szüksége.) Már a gondolat is, hogy végre mindenki — aránylag gondtalanul — alhat, leírhatatlan örömmel töltött el valamennyiünket
 
 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.