Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rádiós tudósítás hogyanja

2008.08.18

Ha újraszületnék, akkor is rádiós újságíró lennék. Persze, ha erre megadatna ismét a szerencsés lehetőség. Azt hiszem minden rádiós kollégámnak megvan a saját kis dédelgetett története arról, hogy miként került mikrofonközelbe. Sokunknak véletlen. Huszonéves fejjel hallgattam vissza a Marosvásárhelyi Rádióban az első kis tudósításomat, amely tulajdonképpen a Hargita Népe napilap lapelőzetese volt. Akkor erősen haragudtam, de ma már hálásan gondolok a lap főszerkesztőjére, aki a maga csendes módján, de könyörtelenül szólt rám, hogy: Megírod és bemondod, mert nincs aki megcsinálja! A magamfajta, még tapasztalatlan, zöldfülű újságírónak, aki az írott sajtóban kezdtem a pályafutásomat, meglehetősen nehéz volt megszólalnom akkor. Remegett és elcsuklott a hangom, közben izzadt a tenyerem és benne a telefonkagyló, reszketett kezem, lábam, az ájulás környékezett. De a "mély víz" kijózanítja az embert, és idővel megtanítja felülemelkedni saját kis komplexusain. Azóta eltelt majdnem másfél évtized, és még most sem tudom melyik volt az a pillanat, amikor már rutinosan tudtam végezni a rám szabott rádiós feladatokat. Pedig addig a pillanatig bizony elég sok idő eltelt, közben történt sok malőr, mert az újságíró is hibázhat, de a technika is nagy úr. Első élő bejelentkezésem mesélném el, amikor úgy a kilencvenes évek közepe tájékán igencsak nagy ünnepség volt Csíkszentdomokoson. A mobiltelefonnak még a hírét sem hallottuk, a digitális magnót talán akkor találták fel, szóval a technika kiváltságai nélkül kellett érvényesülni. Boldogemlékű Márton Áron püspöknek avattak szobrot a faluban, és én nagyon készültem a tudósítói feladatra. Figyeltem, jegyzeteltem, székely himnuszt énekeltem, aztán irány a posta, ahonnan akkoriban csak a központon keresztül lehetett hívni a megyén kívüli telefonszámokat, így a Marosvásárhelyi Rádiót is. Szólt a postáskisasszony, hogy: "A 2-es kabinba tessék bemenni". Álltam a fülkében, negyven fokos augusztusi melegben, izzadt a kezemben a telefonkagyló, görcsösen szorongattam a jegyzeteimet, és vártam, hogy megteremtődjön a kapcsolat köztem és a rádió között. "Jó napot kívánok! Csíkszentdomokosról köszöntöm a hallgatókat, ahol ma a falu nagy szülöttének, Márton Áron püspöknek avattak szobrot..." - körülbelül eddig juthattam el, amikor egy idegen hang közbeszólt: "Mai vorbiti?", "Beszélnek még?" És ez a beszólás tudósításom alatt megismétlődött legalább háromszor... Vitatható az a kérdés, hogy ma már könnyebb vagy nehezebb az újságírás. Technikai szempontból egyértelműen könnyebb, azonban szakmai szempontból ma is nehéz a súlya minden leírt és kimondott szónak. Egy biztos, a Marosvásárhelyi Rádió azt a közszolgálati missziót, amelyet felvállalt, teljesítette, és ennek bizonysága az elmúlt ötven év minden egyes olyan napja, amikor a rádió szignója felcsendülhetett nem csak a székely-magyar portákon, hanem a gyimesi csángók lakta vidékeken vagy azokon a szórványtelepüléseken, ahová csupán az éter hullámhosszain keresztül juthatott el a magyar szó. A napokban jubilál a Marosvásárhelyi Rádió, amely számomra, és remélem sokunk számára nem egy rádió a sok közül, hanem: A Rádió. Szóval, ha újraszületnék, akkor is rádiós lennék. Ezzel mindent elmondtam, azt hiszem. Talán még annyit hozzáfűznék, hogy jobban csinálnám ezt a szakmát, ha újraszületnék. De, ha mégsem történne meg ez a csoda, akkor az utánunk következőknek csak azt tanácsolhatom, hogy tanulják meg azt a minőség iránti szakmai alázatot, amelynek tudatában felelősséggel lehet szerepet vállalni és megszólalni egy mikrofon és a hallgatók előtt. Nem könnyű feladat, de szép. Megéri.

Ludvig Nagy Zsuzsanna

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.