Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Irén:Védtelenül-Csíkszentdomokosi krónika

2012.08.29

 I. kép

Istenem, be magas az ég!
Halkan, öntudatlanul szakadt fel ez a sóhaj, s elröppent egy tovatűnő sárgás level nyomán... A kicsi öregasszony a csűr sarkánál állott, és valahová nagyon messzire nézett az októberi ragyogásban. Elfelejtkezett ezerféle dolgáról, csak állt elrévedve; valamilyen szédülésfélét érzett, aztán egy éles nyilallást a szíve tájékán, s apró, ráncos kezét reaszorítva próbálta visszanyomni a fel-feltörő, különös, szorongató érzést.
Egyedül volt. A család messze, valahová a Dunántúlra menekült a rémségek elől, s annyi hónap alatt hír még nem jött felőlök. Reamaradt a ház, a gazdaság és a temérdek gond. De a dolgot, azt el kell végezni, így tanulta annak idején, a dolog nem tűr halasztást, ha lövöldöznek vagy bomba robban, akkor sem, az állatnak enni kell, a zöldséget, gyümölcsöt pincébe, kamarába kell hordani, az élet rendjét meg nem állíthatja a háború sem. Mert a tél mindenképpen megjön, és tüzelő kell, és takarmány kell, s a robbanástól megrepedt falat tatarozatlanul hagyni nem lehet.
– A legénykének jönni kellene immár – villant az eszébe hirtelen. – Nem szokott így elidőzni, akárhová küldtem... Nem esett tán valami baja – nyilallt ismét a szívébe az iménti félelem. Szaporán a kapuhoz ment, s hosszan elnézett lefelé az utcán. Aztán a templom irányába figyelt egy darabig. Az utca egészen néptelen volt, s valahogy szokatlanul idegennek látszott.
Az öregasszonyt most bántotta a csend, pedig úgy vágyott arra azelőtt, a sorozatos bombázások idején.
– A szülőinél akadt volna dolga? Az esti bajt el nélküle mégse végezhetem... Hiszen, hát megjön az! – nyugtatgatta magát. – Még ha nem állok is sóbálványként itt a kapuban. Még soha nem volt úgy, hogy időre meg ne jöjjön...
Elgondolkodva csukta kilincsére a kaput. Hiszen nem menekült el minden ember a faluból. Hogy van hát ilyen nagy csendesség? Mintha nem is élne, nem is lélegzene senki... Valami nagy baj közeledne megint? Mindenható Atyánk, távoztasd el mitőlünk a Gonoszt...
Összerezzent, ahogy megkondult a harangszó, és serényen, önmagával zsörtölődve nézett félbehagyott munkája után. Felkapta a csűr sarkánál hagyott kosarat, erőlködve kiakasztotta a csűrajtót tartó nagy vaskampót, hogy friss szénát vigyen a borjúnak, majd a majorságnak szórt magot, s míg a malacoknak készített moslékért sietett elé, rosszallóan pillantott a halomba sepert, de el nem hordott száraz avarra.
De mind gyakrabban nézett a kapu felé, s nyugtalansága nőttön-nőtt. A legényke nem jött meg, ma estére nem jön már bizonnyal, csak valami baja ne esett volna, Uram, Istenem! Egy pillanatra megpihent a padkán, és arra gondolt, hogy másnap már vasárnap lesz, az Úr napja, és hogy holnap nem lesz majd ilyen nagyon egyedül. Mert nagyon, kegyetlenül elhagyottnak, magányosnak érezte magát most, itt a fa alatt, inkább, mint bármikor az utóbbi hónapok folyamán...
Felvillanyozta a gondolat, hogy holnap templomba mehet, hogy sok ismerős arcot lát ott, s együtt imádkozik velük. Remélte, megnyugszik, mint már annyiszor, s erőt gyűjt a lelkébe, mert bár pap nincs a faluban, a harangozó olyan gyönyörűen, de olyan gyönyörűen tud imádkozni, hogy elhallgatná az ember reggeltől estig.
Felkelt a padkáról, és szapora léptekkel sietett be a házba, hogy előkészítse ünnepi öltözékét. Gonddal teregette a bevetett ágyra a bársonyszélű, sötét muharszoknyát, a gyöngyfüzéres vizitkét, fekete főrevalót, majd a rügymös szárú, kordován csizmát készítette ki, miközben egyre a kapu s az utca felé figyelt. Nem állhatta meg, hogy újból ki nem menjen a kapu elé, hol tétován nézelődött egy darabig, aztán ismét az állatokhoz sietett, megnézni, rendben van-e minden?
Közeledett az este, s a szürkület tonnányi súllyal borult a falura.
Később, az ágy szélén ülve, rózsafüzért morzsolgatva, az öregasszony végiggondolt az életén: nyolcvannégy esztendő, sok bajjal, sok gonddal, kevés örömmel. Sok esztendő, sok nehéz esztendő, de nem volt közötte hiábavaló egy sem. Nem töltött el hiába ő az életéből tán egy napot sem. A családjáért élt, a családjáért dolgozott. S dolgozni, azt szeretett mindig. Ez volt az ő életének célja, értelme: dolgozni. Becsülettel, tisztességgel. Önmagával megbékélten... Csak vége lenne immár egészen a háborúnak... csak hazakerülnének épségben a szerettei... hogy levennék a gondok egy részét a vállairól, hogy véget érne a sok egyedüllét és rettegés.
Istenem, mit rejteget még vajon a jövő?
II. kép
A kapu halk kattanására megfordult a gazda, s szembe indult a belépő gyerekkel.
– A Plátos jegyző járja a falut, hogy mindenféle fegyvert s katonai dolgot el kell tüntetni, merhogy jőnek a volontárok!
– Nincs énnekem egy szikra fegyverem se, fiam. Hanem mondott-e egyebet még az a jegyző?
– Hát, hogy átalfésülik az egész falut, és katonai dolgokat keresnek, s hogy akinél kapnak, nagy bajba kerülhet. S hogy ügyelni kell, merthogy a honi század, míg hosszanvonult volt a falun, sok mindent szertehajigált.
– S a jegyző merre ment?
– Az Alszeg utcán végig, de igen zavarodott volt, s úgy mondta, hogy mindenkinek szóljunk, aki elévan.
– Miért jött a legényke, mit akar? – lépett ki az asszony is a beszédre.
– Á, ijesztgetik a népet. Hogy így a voluntárok, úgy a voluntárok! Hogy mi bajom énnekem azokkal, hiszen semmibe nem ártottam én belé magamot.
– Te, én félek mégis! Valakivel beszélni kéne tán, hogy mit csináljunk!
– Az hiányzik, hogy felzaklasd magadot most, ebbe az állapotba! Csak a ház bajával törődj te, elintézem én a többit. Ne aggódj, ha szembe nem állunk azokkal, bajunk nem eshetik. Átallépek a szomszédba, lám, tudnak-e valamit, de helyből itthon vagyok.
– Engedjen minket is el magával! – rontott le a lépcsőn két gyerek.
– Veszteg maradtok anyátok mellett, segítetek neki! Vizet s fát vinni a házba szaporán, de csendesen, fel ne verjétek a kicsit!
– Milyenek azok a volontárok?
– Szemét népség, milyen volna! De elmenni ne merjen egyik se hazoról, amíg jól van dolga!
– A templomba se?
– Csak ha megjöttem, azután! Hanem dolgotok végeztével előbb a szemem előtt lássalak!
A fiatal gazda sóhajtva tette félre az ágseprűt, mivel a vasárnap tiszteletére pucolta ki az udvart, sebtében bepillantott a ház nyitott ajtaján, majd kilépett a kapun. Figyelmesen nézett végig az úton, de nem látott semmi nyugtalanítót. A legényke már jó messze járt, gyorsan szedte apró lábait a félelem vagy a küldetésének fontossága miatt.
A gazda elgondolkozva nézett utána egy ideig, a hallottakon töprengve, majd a szemközti porta felé indult. Menet közben próbálta lerázni az agyára települt sötét gondot, ami igen hasonlított a félelemhez, de amit ne ismert volna ő el, a világért sem.
Nem önmaga, hanem a gyermekek miatt aggódott, s a gyermekágyas fiatal asszonyért, s összeszorult a szíve a gondolatra, hogy azok valami aljasságot követhetnek el ellenük.
A szomszédot is igen nyugtalannak találta. Nála járt a dormaalji öccse, s ami hírt hozott, vígasságra nem adott okot egyáltalán.
– Hogy azt mondja, kora reggeltől házról házra mennek puskákkal felszerelkezve, felforgatnak mindent a házakban s az udvarokon, s elszedik, ami tetszik nekik. Aki szólani mer, rögtön reafogják a puskát, s fenyegetik, hogy agyonlövik helyben. S akit érnek, ütlegelnek okkal s ok nélkül. S elészedették a magyar zászlót, s darabokra szaggatva az emberek szájába gyúrták, reajuk fogva a puskát, hogy egyék azt meg... A legények harisnyájáról leszaggatták a zsinórt, s megetették azt velük az úton... S nem hagyják abba, úgy mondják, míg az egész falut ráncba nem szedik...
– S
 hogy nézzük ezt mind tátott szájjal végig?
– Mit tehetsz, ha állig fel vannak fegyverkezve. S a faluban nincs már rendes katona egy is. A kicsi orosz tiszt is úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Hírt kéne vinni Gyergyóba, ott tán még van orosz katonaság.
– Indultak el, úgy mondta, valami legények, de addig ezek itt rakásba ölhetik a falu népét mind!
– Fenyegetőznek, de én mégsem hiszem, hogy gyilkolni merjenek, hiszen nincsenek olyan sokan.
– De azt mondják, ők a Mániu emberei, s ők fognak rendet csinálni végig ebben a büdös Csíkban. Pedig csak afféle szedett-vedett horda az egész, börtönből szabadult haramiáknak néznek leginkább ki.
– Az asszonyt féltem tőlök leginkább, olyan gyenge még, hogy a puszta ijedtségtől is baja eshetik.
– El nem gondolhatom,
 mitévők legyünk. Tán el kellene bújni vagy az erdőre menekülni, de mi marad a jószágból s a házból, ha azok kényire hagyjuk?
– Hátha mégse olyan nagy a baj? Reaijesztenek az emberekre, s amit esszeharácsolnak, annyi kárral maradunk. El nem bújok, hiszen magamot hibásnak semmiben nem érzem, s az asszonyt is hiába próbálnám menekíteni így ki az erdőre. Hazamegyek, mi mást tehetnék, s kivárom, hogy lám, mi lesz ebből...
Hazafelé próbálta összeszedni magát, s erőltette a nyugalmat, hogy a családot jobban meg ne ijessze valahogy. A felesége az udvaron várta, karján a kéthetes csöppséggel, s türelmetlenül indult a kapu felé, ahogy észrevette őt közeledni át az utcán.
– Baj van-e? Mit tudtál meg? Mi lesz velünk?
– Szájaskodnak s fenyegetőznek, de még senkit különösképpen nem bántottak. Béhúzódtok a házba, s odaadom inkább, amit kérnek, csak meg ne ijesszenek téged a gyermekekkel. De hátha elvezérli őköt valamerre a Fennvaló, s mégsem lesz bajunk velük...
Lassú léptekkel indult hátrafelé az udvaron, mint aki az állatokat akarja ellátni, s közben figyelmesen nézegetett mindenfelé. Úgy látta, minden rendben van, a megszokott helyén, sehol semmi olyan, mibe beleköthetnének, s ami bajt hozhatna a családra. Csendesen tett-vett az istállóban, mint máskor is, nem Is nézett az utca felé, de minden idegszálát megfeszítve figyelt a távoli, aztán közeledő hangzavarra...
III. kép
A temető irányából igyekezett lélekszakadva fulladozva a rémülettől, s mint akit üldöznek, kétségbeesetten pillantott mindegyre a háta mögé. Futni is próbált, de bicegő járása akadályozta, s reszkető lábai időnként megroggyantak a középkorú asszonynak, kin teljességgel úrrá lett a faluban szerteáradó pánik.
Tébolyultan kapkodó, összevissza rohanó embereket hagyott maga mögött, de nem nézett se jobbra, se balra minden erejét összeszedte, hogy
 idejében hazaérjen. Félájultan bukott be a kertajtón, feltápászkodott valahogy, és sajgó térddel bicegett elé, a kerten végig, az ura nevét kiáltozva
– Menekülj, Sándor! Hallod-e, Sándor, menekülj rögvest, a voluntárok szedik essze mind a férfinépet, verik ki őköt a házakból, Kósa Jánost az úton fogták el az elébb!
– Semmi bajom a voluntárokkal, mit akarjanak hát azok tőlem?
– Vegyed a gubádot, hallod-e, belévetek a tarisnyádba egy kenyeret, menekülj. Hívák felé, hiszen mindjárt ideérnek! Kivégzik azokot mind, kiket esszeszedtek, azt mondják, hogy az egész falut is kivégezhetik, merthogy statárium van.
– De veled mi lesz, ha itt maradsz, így egymagad?
– Mit törődnek azok egy nyomorék asszonyszeméllyel, háborús bűnösnek nem nézhetnek tán, akármilyen aljasok! Fussál már, hallod-e, hazafelé ne jöjj, míg vége nem lesz ennek a gyalázatnak! A földpincébe hátrahordom a gúnyádot, s még amit tudok, ezek mindent elhordnak, ami megtetszik a gyalázatosoknak, s ha nem adná valaki, azt vérbe verik.
Az ura nyakába akasztotta a tarisznyát, s felnyalábolva egy öl ruhaneműt, a földpince irányába igyekezett botladozva nem törődve egyre jobban sajgó lábaival.
A kamarából leakasztotta az utolsó tábla szalonnát, s a hóna alatt az ura ünneplőjével, a zsírosbödön után nyúlt, hogy azt is elrejtse.
Hurcolkodott, cipekedett zihálva minden egyébről elfelejtkezve, csakhogy minél többet elmenekítsen a gyalázatosok keze ügyéből. Az ajtót tárva-nyitva hagyta, a felborult székeket kikerülte, a majorságot riasztotta hátrafelé, szanaszét a fák között, ne lehessen azokot egykönnyen megfogdosni.
– Be nehezen gyűjtöttük ezt a kicsit, amink van – sóhajtott fel keservesen –, s most mindenből kifosztnak, s ha semmink nem marad, én Istenem, mi lesz velünk, ha jő a tél, mi lesz velünk!
Egyre jobban kifulladt a hurcolkodásban, mind lassabban és nehezebben mozgott, aztán leereszkedett a farakás melletti repedezett csutakra, s mind a két kezét a mellére szorította, mert úgy érezte, menten kiszakad.
A szíve egészen fent, a torkában dobogott, valósággal fulladozott tőle, s mindegyre összerándult, amíg a sikoltozások, durva üvöltözések zajára figyelt,
– Mi lesz velünk, jaj, mi tud lenni mivelünk, hogy ilyen embergyilkosok kényire került a falu népe! – Siránkozott egymagában a csutakon ülve, és szemeit égette, marta a könny, mi csíkokban pergett lefelé fakó arcán, szapora cseppekben hullva barna vászonlájbijára.
Latolgatta magában, mi lenne, ha elbújna a csűrben vagy a pincében, hogy azt higgyék azok, üres a hajlék, de mégsem vitte rá a lelke otthagyni a házát, hogy szabadon garázdálkodhasson benne, kinek kedve tartja.
Önmagát nem féltette úgy, mit tehetnének véle azok, legfeljebb beléje rúgnak vagy feltaszítják, ki törődne egy nyomorék asszonnyal, egy ilyen jelentéktelen személlyel, ügybe se veszik tán, ha meghúzódik valahol.
Furcsamód, ahogy közeledett az ordítozó, lövöldöző, félrészeg banda az asszony valami merészséget vagy bátorságfélét fedezett fel magában, felállt a csutakról, csíkos kötényébe törölve a szemét s az arcát, azután az utca felőli kerítéshez bicegett... a lécek felett szembenézett a veszedelemmel... kitágult szeme meg se rebbent, amikor berúgták a kapuját, és betódult rajta a csürhe.
Nem mozdult, nem szólt, tán emiatt rá se nézett senki, hanem nagy igyekezettel nyomultak be mind a házba, le a pincébe, hátra az istállóba, aztán néhányan közülük kezdték szertehányni a sütő melletti terebélyes farakást...
IV. kép
– Bé egy sem teszi a lábát az ajtón, annyi szent, amíg ez a ház az enyim!
– Lelőlek, mint a kutyát, te utolsó! Félre az útból!
– Ide lőjj, ha mersz, az anyádot, te bitang, azt mered te lelőni! Kitakarodj innét, a saját portádon, ott csinálj rendet, ha van neked olyan!
– Húzzátok le onnét, el az útból! Te rongyos horthy-fattyú, velünk mersz te szembeállni? Szerelünk mi neked saját házat, olyant, hogy nem jössz ki abból többet, ha egyszer benne leszel!
Hárman-négyen markolták meg az ajtókeretbe kapaszkodó embert, s lelökték az alacsony tornácról, hogy a lendülettől az udvaron elvágódott. Tombolva, a gyűlölettől eszüket vesztve verték, rúgták, ahol érték, hogy a szerencsétlen többszöri próbálkozás után sem bírt felkelni a földről.
Majd beleunva vagy belefáradva az egyhangú műveletbe, mind a házba tódultak, nehogy a többi mindent elharácsoljon az orruk elől. Felforgattak, rugdostak, amit elöl értek, a kamarában kiborogatták a zsákokat, a szuszékot, törtek, zúztak, szenvedéllyel.
Eközben odakinn a gazda feltápászkodott, és rávetette magát az első alakra, aki kezében puskával, hóna alatt egy pár csizmával kifelé kotródott.
– Tolvaj gazember! Az én csizmáimban páváskodnál, ugye? Abból pedig nem eszel!
A fegyveres nem engedte el a csizmát, s a két ember dulakodni kezdett a lépcső mellett, aztán két másik voluntár rohant oda, puskatussal agyba főbe verni a már amúgy is véres áldozatot.
Az egyik durva ütés nyomán a gazda karja nagyot reccsent, s erőtlenül csúszott le az ellenfélről.
– Eltörték a karomot a bitangok, hogy dögölne ki fajok az utolsó szálig! Imre, te ne vigyülj ebbe, téged is tönkretesznek ezek az elfajzottak! – szólt oda az udvar hátsó feléből eléfutó fiatal legényre. – Mondtam, hogy ne mutasd ezek előtt magadot!
A fiú nem hallgatott az apjára, nekirontott a katonaruhásoknak, és megpróbálta kimenekíteni kezeik közül az öreget, miközben egyre csattogtak a puskatusok a hátán és a fején.
– Fogjátok ezt is le az apjával együtt! Miféle katonabakancs van a lábadon, hé, te is azokhoz tartozol, akik román vért ontottak!
– Nem tartozik ez sehova, hiszen ez még gyermek! Menekülj, fiam, mentsed az életedet, nem néznek ezek sem Istent, sem embert! Fussál hallod-e, amíg elfuthatsz, ne várd meg, hogy esszetörjenek, mint engem!
– Nem hagyhatom magát, apám, itt a gyilkosok keziben!
– Nem tehetsz te semmit se értem, bár ha magadot menthetnéd! Menekülj, te, hallod-e, mit mondtam?!
A fiú kirántotta magát a voluntárok közül, s rohanni kezdett hátra, az oldal felé lehajtott fejjel, átugorva az útjába eső alacsony vesszőkerítést.
– Lőjétek le, ne hagyjátok elfutni a semmirevalót! – ordította a nagyhangú, aki a csürhe vezetőjének látszott.
Több rendben utána lőttek, de egyik se találta el, mert tovább száguldott, ahogy inai bírták. Hamarosan abbahagyták a lövöldözést, látva hogy az alulsó portán garázdálkodók közül többen nekiiramodtak, hogy elvágják a menekülő útját. Mire a fiú észrevette őket, túl késő volt, olyan közel értek azalatt, hogy hiába térült villámgyorsan másik irányba, nem bírta már kikerülni az újabb támadókat. Utolérve, kegyetlenül kezdték rúgni, verni, orrából, szájából omlott a vér, s úgy záporoztak rá a csapások mindenfelől, mintha ezen az egy szerencsétlenen kitölthetnék minden bosszúvágyukat.
– Vigyétek az apjával együtt, s lökjétek oda a többi mellé! – ordította a nagyhangú. – Nem fognak ezek többet futkosni, sem pofázni senkinek, kicsi helyre kerülnek mindjárt, teszek én róla!
A két véresre vert, összetört embert kilökdösték a kapun, s elindították felfelé az utcán. Az idősebbiknek minden mozdulatra fájdalmasat nyilallott a törött karja, a kíntól nagy verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, s elvegyülve a behasított fejéről szivárgó vérrel, rózsaszínűre festették a vasárnapi fehér inggallért. A fiatalabbik mélyen lehajtotta a fejét, szégyenlette, hogy nem bírja visszafojtani a könnyeket, a keserűség, a düh, a félelem könnyeit. Rettenetesen sajnálta az apját, félt ránézni, látni, milyen kínban van.
S félt, rettegett az elkövetkező percektől, óráktól, érezte, valami rettenetes következik még, látta azok képén, a szemükben, hogy meg fogják ölni őket, s hogy boldogan ölik meg, hogy valami elégtétel lesz azoknak az ő haláluk. Sajnálta, siratta fiatal életét, nem tudta, nem bírta elfogadni, hogy ilyen esztelen véget érjen, ilyen értelmetlenül s gyalázatosan kioltsák ezek a bitangok... akiket nem ismert, akiknek semmit nem vétett, akiket soha nem látott... Az anyjára gondolt aztán s a testvéreire, akik talán megmenekülnek, mert nem voltak otthon, a marhákkal vannak kint az erdőn, s nem sejtik, nem sejthetik, hogy ilyen gyalázatos dolog történik a faluban.
Felemelte a fejét, hogy szétnézzen, amint belökték egy kertkapun, és a menekülés ösztöne újból megszólalt benne valahol. Figyelni kezdett, megállapította, hogy a Dobos-féle kertben vannak, s nem magukra, még néhány falujabeli férfi és asszonyszemély állt ott, közrefogva a fegyveresektől, s mellettük halomba rakva különféle katonai holmik. Nem értve, mit akarhatnak ezekkel, újból a menekülés lehetőségét kezdte latolgatni magában, aztán az apjára nézett, aki összeroskadva térdelt egy fa tövében, s a fájdalomtól mindegyre összerándult a teste...
V. kép
– Mi lesz ebből, Sanyi, mit gondolsz? – szólt oda a közelben álló magakorú legénynek.
– Ki tudhatná azt! Erősen fenyegetőznek, s én semmi jót nem nézek le a pofájokról!
– Valahogy meg kellene lépni, hallod-e, semmi kedvem, hogy meglikasszák a bőrömet!
– Mióta idehoztak, ezen spekulálok egyfolytában. De úgy figyelnek, hogy moccanni sem lehet.
– Pofa bé! – szólt rájuk az egyik fegyveres.
A legények megvárták, amíg odébb lépett, s azután ismét óvatosan tudakozódni próbáltak.
– Hallod-e, te hogy kerültél a kezökbe?
– Azt a kimustrált puskát kapták nálunk a szalmakaszalyban, soha nem láttam pedig azelőtt, hát honnét tudhattam volna, hogy ott van, s ezek egyből reamentek. Hogy román vér szárad azon, úgy mondták, s azért hoztak el.
– Én az apámot akartam kimenekíteni a kezökből, félig mégis agyonverték, tapodták, szegény öreg, alig van el, a karját is kettitörték! Nálatok mi volt?
– Fegyverfélét semmit nem kaptak, csakhogy apám nem akarta engedni, hogy kiürítsék a házat... Égrenéző Sándorné mit véthetett, hiszen nyomorék szegény!
– Egy golyószóró volt eldugva a farakásban, azt hozták utána mihez kezdhetett volna avval egy ilyen szerencsétlen! De ezeknek mindegy, csak vért onthassanak.
– Úgy lehet, kinyírnak ma ezek, hallod-e, ha valamiképpen meg nem lépünk, nem hiába mondotta az apám, szegény, hogy ne mutatkozzam előttük.
– Belédfojtom a szuszt, ha még pofázol, te ördögfattya, te! – szólt rá ismét a fegyveres Imrére, s durván odébb lökte a puskája agyával, majd szorosan melléje állott, hogy elválassza a másiktól.
Imre ismét az apjára nézett, aki ugyanúgy térdelt összeroskadva a fa alatt, amióta odalökték, nem mozdult, nem nézett senkire, nem szólt, de jól látszott rajta, mennyire kínlódik. A fiú egy percre el is felejtkezett a maga bajáról, és arról is, hogy őrzik, az öreg felé lépett, de egy újabb kemény ütés a vállán észhez térítette. Visszahúzódott, most már csak óvatosan mert széjjelnézni, s míg szeme sarkából a sorstársait s az őröket figyelte, az agya egyre a menekülés módozatait latolgatta.
Két fiatal s egy idősebb férfi állt még, pár lépéssel odébb, fogságba ejtett vadakként, komor arccal figyelték a puska csövét egyre rájuk szegező alakokat, válluk egészen megrokkant a tehetetlen düh alatt. Mihelyt egyikük beszélni próbált, akár csak suttogva is, egy-egy durva ütés vagy rugás rögtön elnémította. Emiatt egy idő után már nem is próbáltak szólani egymáshoz, álltak némán és mozdulatlanul, hanem az őrökben nem fogyott a gúnyolódó kedv, egyre a foglyok orra alá dugdosták a puskájuk csövet, vagy oldalba s hasba döfték valamelyiket, nagyokat röhögve, mikor az fájdalmasan összerándult.
Csak olyankor csendesedtek el valamennyire, mikor újabb áldozatokat hoztak a társaik, nevetséges, ócska limlomot, mint bűnjelet aggatva a vállaikra. Az egyik férfinak egy gumikereket, a másiknak abroncsot akasztottak a nyakába, és hozták, taszigálták be őket a kertbe nagy diadallal.
A katonaruhások lelkesültsége tetőfokra hágott, mikor egy sereg leventepuskát cipelő csoport a foglyok közé lódított egy öregasszonyt, ki egyensúlyát veszítve majdnem elbukott; de csak sikerült összeszednie magát, s szinte méltósággal fordult szembe a gyalázkodó haramiabandával. Bármilyen érzéketlen népség is vette körül, nem maradt mégsem hatástalan a kicsi öregasszony önuralma és lelkiereje, az őt idáig hurcoló voluntárok mintegy visszább léptek, s azután a csomóba hajigálták a leventepuskákat is mind, a többi holmi mellé.
Délutánra tizenegy személyt gyűjtöttek a Dobos-féle kertbe össze, fenyegetőzve, ordítozva annyira, hogy a faluban egyre jobban eluralkodott a pánik.
Asszonyok, gyermekek s férfiak egyre nagyobb rettegéssel lesték, figyelték, kísérték jó messziről a kiszemelteket, s a fegyveresek gyűjthettek, harácsolhattak háborítatlanul, már senki szembeszegülni nem mert volna velük.
A fegyveres csoport két részre oszlott: az egyik őrizte a foglyokat, a másik kezdte erőszakkal, fegyverrel összeterelni a falu népét, hogy minél több ember vegyen részt a kivégzésen, s lássa, hogy járnak azok, akik az ellenséggel cimboráltak.
Most ők megbosszulnak minden gaztettet, igazságot s rendet csinálnak mindenfelé – ordítozta a nagyhangú –, s kivégeznek helyben mindenkit, akit bűnösnek találnak, mert statárium van, s mert ők a törvény végrehajtói, és kiirthatják, ha szükség, az egész falu népét, úgy merjen akárki is ellenük szegülni.
A tizenegy „bűnösnek talált” döbbenten hallgatott, jóformán nem is értették, mit akarnak tőlük, nem bírták elhinni, hogy ilyen nevetséges bizonyítékok alapján halálra ítélhessenek embereket. Csak a gyűlöletet érezték világosan, szinte tapinthatóan vette körül őket az a fojtógató, ellenséges érzés, s moccanatlanul néztek a körülöttük rajzó, egyre jobban megvaduló fegyveresekre.
S védtelenül, teljesen kiszolgáltatva azoknak, a tizenegy szerencsétlen ember szívében rendre kialudt a remény legutolsó szikrája is, s lélekben készülni kezdtek a halálra...
VI. kép
A tizenegy foglyot felsorakoztatták, az első sorba három, a másodikba és a harmadikba négy-négy személy jutott. Mindenikre ráakasztották a bűnjelet, azt a „bizonyítéknak” nevezett tárgyat, amit találtak az udvarában.
A sorakozás csendben és nagyon gyorsan történt meg, senki nem tiltakozott már, az „elítéltek” hang nélkül tették, amit parancsoltak nekik, úgy tűnt, megadták maguk a sorsuknak.
E csoport körül négyszögbe álltak a voluntárok, négy oldalról reájuk szegezett puskasor között vonult a tizenegy ember. Miután elindították a foglyokat, a falu népét is parancsolták, hajtották utánuk a „gárdisták”, s az emberek félve, rettegve követték övéiket; halotti menethez hasonlított leginkább ez a felvonulás, csak éppen sírni nem volt mersze senkinek.
A temető melletti Gábor-kertbe vonultak, melyet meredek domboldal határolt hátulról. Az elítéltek némán lépkedtek a kivégzőosztag fegyversorai között, merev, komor vonásaik nem tükrözhették eléggé híven indulataikat s az agyukban egymást kergető sokféle gondolatot.
A két fiatal, majdnem gyerekember a második sor közepén haladt, nyugtalan pillantásaikat mindegyre körülhordozva kísérőiken, válluk előrehajolt, mintegy ugrásra készen, láthatóan az alkalmas pillanatot várták, lesték, amikor megpróbálkozhatnának a szökéssel.
Négy 30-40 év közötti, életerős férfi vonult az utolsó sorban, lehajtott fejjel, de egyenes derékkal, időnként még felpillantott egyik-egyik, mintha hozzátartozóikat keresnék a tömeg között, a szeretteik arcát próbálnák utolszor megpillantani. A második sor jobb szélén vonszolta magát a véresre vert idősebb ember, törött karja miatt minden lépés, mozdulat kínszenvedés volt számára de tartotta magát, hogy el ne bukjon, s megpróbált együtt haladni a többivel, hogy elkerülje a taszigálást.
A balszélen egy magas, sápadt, huszonhét esztendős fiatalember lépkedett, fedetlen fővel, merev tartással, csak egyenesen előre nézve, egész fejjel emelkedve ki őrzői, gyalázói közül.
Az elülső sorba egy középkorú férfi s a két asszony került. A fiatalabbik hátára, aki bicegve, botladozva, igen nehezen haladt, egy golyószórót kötöztek fel, melynek súlya majdnem a földre nyomta, meggörbülve, zihálva meg-megállt, s ilyenkor az őrök durván jó nagyot lódítottak rajta. Az asszony sírt, könnyei verejtékkel keveredve folytak lefelé az állán, a nyakán, míg szája hangtalanul mozgott egész úton, gyorsan, öntudatlanul mondta egyik imát a másik után iszonyatos rémületében.
A csapat legszánalmasabb alakja az alacsony öregasszony volt, ünnepi öltözékében. A ráaggatott leventepuskák súlya alatt megroggyantak a lábai, pár méter után lépni már nem tudott, emiatt két fegyveres fogta, vonszolta két oldalról tartva, hogy az úton össze ne roskadjon. Fekete főrevalója oldalt csúszott, le a vállára, haja kibomlott, s fehér szálai csapzottan keretezték kicsi, ráncos arcát. A kezeit nem bírta felemelni, hogy a szemébe lógó izzadt tincseket kisimíthassa. A sötétzöld, gyöngyös vizitke a vállán felhasadt, s ő bele-belebotlott hosszú muharszoknyájába, több rendben majdnem a földről rántotta vissza két őre, annyira elveszítette az egyensúlyát.
Az öregasszony nem sírt, lecsukódó pillái alatt talán már egy másik világ felé nézett, ő nem siránkozott keserves sorsán; sejtette, hogy halálával a fia életét, talán egész családja életét menti meg.
A Gábor-kertben a foglyokat egyenes sorba állították egy nagy, frissen ásott gödör előtt. A terheket itt leszedték róluk, majd elkötötték mindenik szemét.
A kertbe behajszolt, becsődített emberek a félelemtől s a döbbenettől dermedten álltak körül, lélegzetvétel nélkül, mintha jéggé fagyott volna ereikben a vér. A derekukból, elmerevült lábaik és karjaikból kifutott minden erő, a munkától eldurvult kezek élettelenül lógtak le a moccanatlan emberi törzsek mellett.
A kívül maradt remegő asszonyok, gyermekek a kerítés hasadékain néztek befelé, görcsös ujjakkal kapaszkodva a deszkába, s szemükét egy pillanatra sem merték elfordítani az iszonyatos látványtól. A félelem erős fájdalommal markolt az egyszerű emberekbe, a tehetetlenség és a kétségbeesés indulatai váltakoztak a rebbenetlen pillájú, tágra meredt szemekben. Először találták szembe magukat ilyen közvetlenül, ilyen közelről a ténnyel, hogy legyilkolhatnak embereket csak azért, mert mások olyan bűnöket róttak fel nekik, melyekről közülük egy sem tehet, melyek tőlük függetlenül mehettek végbe valahol, valamelyik ismeretlen sarkában az országnak. Álltak a kertben háborút viselt emberek, lövészárkokból, golyózáporból kimenekült férfiak, s most égő szemekkel, iszonyodva fogta fel mindenik, hogy itt most valami olyan következik, amiről úgy hitték, soha nem történhet meg...
A nagyhangú kapitányféle valami rendeletet olvasott fel, hogy a haza és a nép ellen vétkezőknek halállal kell lakolniuk, s e rendelet végrehajtására ők, a voluntárok hivatottak, azután rikácsoló, éles hangon vezényszavakat kiáltott a foglyokkal szemben felsorakoztatott fegyvereseknek.
A sánta asszony s a két fiú egész testükben remegve álltak, megroggyanó térddel, míg Kosa János lekapta szeméről a kendőt, és szembenézve a puskát reaszegező férfival, erős hangon mondta:
– Úgy lőjj, testvér, hogy rögtön haljak meg!
Nemsokára eldördültek a fegyverek, elnyomva az öregasszony halk, utolsó fohászát:
– Vedd, Uram-Teremtőm, életem áldozatát váltságképpen gyermekeimért!
Még néhány sortűz belereccsent a fénylő égbe, azután csend lett. Golyóktól összelyuggatott tizenegy test hevert a földön, rakásba hullva, s a szokatlan októberi melegtől szikkadt talaj szorgalmasan itta magába a vért, a fiatal férfi vérével összevegyülő öregasszonyét, az apa vérével keveredő fiatal gyerekét...
A rémülettől félholt tömeg lassan eloszlott, de csak biztonságos távolban mertek sírni, jajveszékelni az asszonyok.
A falfehér arcú, remegő gyermekek sem pisszenni, sem kérdezni nem mertek, magukra maradva botorkáltak a nagyok után, megpróbálva elhessegetni azt a kísértő, fekete rémet...
A kertben csak néhány kielégült képű voluntár maradt, diadalittasan rángatták a gödörbe áldozataikat, időnként még egyet-egyet rúgva rajtuk. Utánuk hányták a bűnjeleket is sorra, majd behantolva a sírt, rendre elvonultak.
Az üresen maradt kertre leereszkedett az alkony, betakarva a tizenegy emberi testtel gazdagított földet, s a szürkületben nem látszott semmi más körös-körül, csak egy furcsa alakú, görbe égerfa, amint hatalmas kérdőjelként emelkedett nem messze a sírtól...
VII. kép
A falut süket, fekete csendbe burkolta a vasárnap este, mintha elsüllyedt volna a semmibe mindenestől, csupán egy középtízesi ház ajtai, ablakai fénylettek hivalkodva, míg belül és kívül állt a dínomdánom.
A jól végzett munka után elégülten mulattak a voluntárok. Egy szál harmonikás húzta a talpalávalót, azok meg járták, cifrázták, csapkodták bakancsos lábaikkal a földet, a padlót, hogy remegett bele a ház, az ajtók, az ablakok.
Egypár, ijedtségtől félholt leányt cibáltak elő valahonnan, s a nyikorgó harmonikaszóra rángatták őket, azok meg forogtak, tappogtak, botladoztak kelletlenül, de engedelmesen, hogy még nagyobb bajuk valahogy ne essen.
Étel, ital volt bőségesen, már nem létezett a faluban ember, hogy ha valamit kértek tőle, oda ne adta volna azonnal, vedelték is az italt, s ha fogytán volt valami, követelőztek. A házat, ahol megszálltak, már kifosztották, levágatták, megsüttették, ami arra való volt, s ha megpróbáltak bármit is elrejteni előlük, reamentek arra, igen jó szimattal.
A falu népe örvendett a jótékony sötétnek, bújt, ki ahová tudott, akármilyen kicsi fényt is nagy merészség lett volna gyújtani a környéken.
– Édesanyám, vágjuk le a kakast is! – suttogott a sötét konyhában egy leányka – ha kukorékolni kezd, meghallják azok, és agyonvernek minket!
– Nem kukorékol az ilyenkor, te gyermek! Éppen mindenből nem forgathatjuk ki magunkot! Jaj, csak az apád valahogy haza ne jöjjön a havasból, hogy ezeknek az embergyilkosoknak a kezire ne kerüljön!
– Ha itthon lenne, megölték volna-e őt is? S ezután már örökké itt maradnak? De akkor nekünk semmink nem marad, s édesapám nem jöhet haza soha többet!
– Hallgass már, gyermek, s aludj! Adjunk hálát, hogy él az apád, s hogy ebből a nagy bajból megmenekült. Pirkadatkor indulunk fel a hegyre, hogy megkeressük...
– Hogy így ordítnak, én nem merek aludni. Miért nem megyünk már most el innen?
– Elcsendesednek tán, ha fogy az italuk, s ne félj, nem jön most ide egy se bé, jól érzik magukat odakinn.
Az asszony az ágy karjára támasztotta sajgó fejét, lehunyt szemmel figyelte a mulatozás zaját: ajtócsapkodás, harsány rikkantások s gyér puskalövés nyomta el időnként az énekszót s a harmonika hangját.
A dínomdánom jó éjfélig kitartott, ha kifáradt az egyik, helyébe állt a másik, s a táncból kidőlt „vitézek” felváltva dicsőítették egymást és önmagukat. A kapitány több rendben szónoklatba kezdett, gyakran és élvezettel emlegette a bosszú s az elégtétel szavakat. A körötte ülők szaporán bólogattak, ököllel csapva hol a levegőbe, hol az ételmaradékkal telezsúfolt asztalra.
Ügybe se vették azt a rongyos, görbe alakot, aki a tornác sarkában gubbasztva egyre csak maga elé motyogott:
– ...a bosszú hát... megint a bosszú... de hol van az eleje annak, s hol lehet a vége vajon... hiszen nincsen mérce emberi indulatra...
Majd a hűvös huzattól megborzongva, összébb rángatta ócska rongyait, s elhallgatott. Sokáig ült így, maga elé meredve, moccanatlanul, kívülállóként figyelve a többieket, míg körülötte lassan alábbhagyott a jókedv, a mulatozás.
A voluntárok belefáradtak az ivásba, a táncba, s egyenként elnyomta őket az álom. A leányok szerre elosontak, azok pedig elhevertek szanaszét, ki hanyatt, ki hason, a házban kialudt a fény, s körötte apránként minden elcsendesedett.
A moccanatlan, megkövült falu népe nem aludt. Álomtalan szemek meredtek a sötétbe, a félelemtől s az iszonyattól összekoccanó fogakkal várták a reggelt, a virradatot.
A gábor-kerti tragédia percei újra és újra leperegtek a virrasztók szemei előtt, s beleitták magukat az emberek lelkébe, egyre mélyebben, soha nem feledhetőn...
VIII. kép
Tapogatózó lépésekkel, óvatosan haladt két alak elé a sötét kerten, s lélegzetvisszafojtva figyelt a falu távolabbi részéből odahallszó zeneszóra, zűrzavaros hangokra. A tompa holdfényt is túl világosnak érezve, időnként meghúzódtak a fáktól árnyékolt sötétebb helyeken, minden zörrenésre, halk moccanásra ijedten néztek körül, úgy tűnt, mindenik pici zugban veszély leselkedik rájuk.
Az istálló oldalában megbújva jó sokáig időztek, az udvart s az alacsony házat figyelve, mely egészen kihaltnak, elhagyatottnak látszott akárcsak a szomszédos épületek. Sehol semmi fény, lámpavilág, az utca minden lakója elbújt vagy elmenekült valamerre.
– Nemigen lesz akitől kérdezősködni. Nem hiszem, hogy bárki is mutatni merné most magát – suttogta az elöl lopakodó fiatalember. – Milyen világvégi csend van errefelé, borsózik tőle az ember háta!
– Ó, bárcsak semmi ne lenne igaz az egészből, bárcsak bolondítottak volna azzal az iszonyatos beszéddel... semmi nyomát nem látom a bajnak, tán Imre s az apád benn vannak a házban...
– Nem lenne nyitva éjszaka a kapu, nem hagyták volna úgy, hogy mindenki bejárjon... a tornác ajtaja is mintha kifordult volna a sarkából, nem szokott ilyen féloldalason állani...
– Tán mégse kellett volna most hazajőni, hallod-e, a leánykának féltében megszakad a szíve az erdőn reggelig.
– Nem nyughatom, míg végire nem járok a dolognak, anyám! Tudni akarom, mi volt itt, hogy mi történt Imrével s az apámmal.
– A házba ejsze mégse mehetünk bé. Hátha meghúzódtak odabenn a gyalázatosok... hogy minket is rakásra gyilkoljanak...
– Nem ülnek azok odabé, ne féljen! Nem hallja, hogy mulatoznak odaáltal... Én széjjelnézek, akármibe kerül, maga csak maradjon itt a setétben...
– Nem engedlek én oda egyedül fiam, hogy belőled is kifogyjak... Mi lesz velünk, édes jó Istenem, hogy így maradtunk itt magunkra, árván?
– Maradjon mégis itt egy kicsinyég, ha baj van, egyedül könnyebben elfuthatok – suttogta a legény, s óvatosan, árnyéktól árnyékig lopakodva, a lépcsőhöz osont, majd lábujjhegyen fellépett az alacsony tornácra. Visszapillantott az istálló irányába, hol az anyja lapult, azután mélyet lélegezve átlépett a nyitott ajtó keretén, be a sötét szobába. Szeme lassan szokta a benti sötétséget, alig bírta kivenni a bútorok körvonalát, s tapogatózva haladt a fal mellett, míg az ablak talpán megtalálta az ott hagyott gyertyadarabot. Néhány percig álldogállt ott hallgatózva, a gyertyával a kezében, és tanakodott magában, vajon
 tanácsos-e azt meggyújtani. Hirtelen elszánta magát, lesz, ami lesz, s az égő gyertya vibráló lángjánál figyelmesen nézett széjjel a házban. Felforgatott, törött bútorok, edények, ruhadarabok összevisszasága bizonyította a kegyetlen valóságot, minden igaz, amit a menekülőktől hallottak az erdőn, rettenetes nagy baj történt idehaza...
Az ajtóhoz lépett, hogy az anyjának jelt adjon, s a kerítésen túl erre megmozdult valaki, majd suttogó hangon szólította:
– Te vagy-e az, János? Irtó szerencséd volt, hallod-e, hogy nem voltál ma idehaza!
– De hát mégis, mi történt itt, bátyám?
– Hát bérontottak ide, s az apád szembeállt velük, nem engedte, hogy kifosszák a házat. Osztán verni kezdték, s hogy Imre védeni próbálta, őt is. S osztán elhurcolták mind a kettőt, s agyonlőtték a többivel együtt.
– S maguk azt csak úgy nézték? Hát senki nem csinált semmit?
– Nem lehetett, mert lőttek, mint a fene. Hát ki áll szembe a puskagolyóval, azt mondd meg nekem! Nem volt fegyveres ember a faluban rajtuk kívül, azt csináltak azok, amit akartak, ki is irthattak volna minden embert, az utolsó szálig! Mind félrehúzódtunk, amit vittek, vigyék, a puszta életünk így megmaradt, de ki tudhatja, holnap nem kezdik-e elülről, ezeknek tiszta élvezet a gyilkolás!
– Látta-e, amikor elvitték az apámat? Nem mondott-e, nem hagyott-e hátra valamit?... Az anyám van odahátra, ne féljen. Nem engedtem, hogy eléjöjjön, míg széjjel nem nézek. De nincsen itt már senki – mondta, és intett az asz szonynak, hogy odamehet.
– Hogy tán valaki reaküldte volna apádra azokot, úgy mondják, de nem lehet itt biztosra semmit sem tudni... Én azt mondom, egyelőre itthon magatokot mégse mutassátok. Nehogy úgy járj, mint Imre, hogy elhurcoljanak téged is, csak elviszi azokot valamerre az ördög... – intett a kezével, s odábblépett halkan, mint az árnyék.
– Hát a baj, az megvan! – szólt a legény az anyjához. – De megmártom én a bicskát valakiben, nem nyugszom odáig!
– Hallgass, te, ilyent ki ne szólj a szádon! Agyonlőnek ezek téged is, ha a szemük elé kerülsz! Hajnalban indulsz vissza az erdőre, s bé ne gyere addig, amíg én nem hívlak! Nem elég nekem bánatnak az a másik kettő, még tégedet is búsuljalak! – törölgette könnyeit az asszony, felfelé botladozva a lépcsőn.
Odabenn a pad sarkára ült, s nézett maga elé keservesen, nem érzett egy csepp erőt, hogy valamit megmozdítson, a helyére tegyen a felforgatott házban.
Merthogy nem volt jelen a bajnál, valahol, a lelke mélyén pislákolt még egy pici remény, hátha mégse úgy történt egészen a dolog, ahogy mondták neki, hátha mégis kiderül majd, hogy megmenekedtek valahogy... A háborút végigcsinálta az ura, s abból élve kimenekedett... s Imre is olyan életrevaló gyermek... mindég tudott magán segíteni, ha bajba került, hátha most is kitalált az valamit...
IX. kép
Bács Sándor kora hajnalra ért haza. Oldalán lappogott a tarisznya a kenyérrel, homlokát kiverte a verejték, s csuromvíz inge a hátára tapadt a sietéstől.
Amíg a kertek megett iparkodott hazafelé, az ijesztően néma házakat figyelve, olyan érzése volt, hogy körötte már mindenki meghalt.
A kertajtón belépve csuda látvány fogadta az udvaron. A farakás szanaszét hajigálva, bútordarabok mindenfelé, a repedt kamaraajtó a fal mellé vetve, a tyúkól összedőlve, s a roncsok között néhány szállás nélkül maradt majorság kuporgott, nem értve, mért nincs hova elülnie.
– Te Anna, te Anna, hogy tudtál ilyen szerencsétlenül járni! – motyogott maga elé az ember a nagy összevisszaság között téblábolva. – Mi lesz ebből a világból, ha már ilyen szerencsétlen, nyomorék asszonyt is kivégeznek, ki a földön senkinek nem ártott...
A félhomályban hátrafelé botorkált, aztán megállt a farakás helyén, azon tanakodva ki s mikor rejthette oda azt az átkozott golyószórót, miről az ég világán semmit nem tudtak ők, s vajon miért?
Jól tudta, ha el nem menekül, most ő feküdne a gödörben az Anna helyén a többi legyilkolttal egy halomban, s Anna éppen úgy nem értené, miért kellett neki elpusztulnia, mint ahogy ő sem talál erre a borzasztó szerencsétlenségre magyarázatot.
– Ha jő a vész, nem lehet kiállani előle... magával sodorja, ki az útjába kerül – sóhajtotta. – S a gonoszság előtt védtelenül áll az ember...
Később arra is gondolt, miképpen legyen ezután. Gyermekei nem voltak, senkije nem volt, egyes-egyedül maradt ezen a világon...
A szeme előtt egyszerre megjelent az asszony alakja úgy, miképpen utoljára látta, cipekedve, hurcolva mindenféle holmit a földpincébe hátra, hogy elmenekítsen, mit csak lehet, a gazemberek elől. A holmik hát megmaradtak háborítatlanul, s ő pedig már nincsen...
Az ember újra sóhajtott. Hogy ilyen borzasztó módon kellett bevégeznie keserves életét a szegény Annának, ki pár évtizednyi élete során jónéhány bűnös vétkeit levezekelhette volna. De miért, Uram, miért éppen ő? – kérdezte magában újra és újra, s gondolatai egyre csak visszatértek az érthetetlen módon náluk talált golyószóróra. Az ő házukban katonaféle nem volt elszállásolva, jóformán az udvarukra sem tette be egy is a lábát. Valami ellenséges ember műve lehet ez, haragosa, hiszen mindenkinek van a világon. De tudhatta, láthatta valaki előre, hogy ez a szörnyűség be fog következni?
Leereszkedett a favágó csutakra. Nem sírt, nem szokott sírni, csak nézett, égő szemmel maga elé, a lába körül heverő apró kavicsokra, s nem vette észre, hogy fázik, hogy a vizes ing mennyire hűti beteges hátát.
Aztán gondolt egyet az ember, és imádkozni kezdett, mondta egymás után az imákat, a halottak nyugodalmáért, melyeket nem mondhatott pap el az elhantoltak felett, s remélte, hogy törleszthet így egy kicsit az örök, nagy tartozásból...
X. kép
A reggel közel volt már, de a házban senki még le nem hunyta egy percre is a szemét. A nyitva hagyott ajtón kihallatszott a kicsi nyöszörgése, aki már egészen belefáradt a sírásba, s kivel senkinek nem volt ereje törődni.
A fiatalasszony vacogva feküdt az ágyon, erős láz és hidegrázás gyötörte, időnként öntudatát veszítve hanyatlott hátra. A körötte rémülten forgolódó két asszony azt se tudta már, borogatást cseréljen-e rajta, vagy mellkasát, merev karjait, nyakát dörzsölve próbálja magához téríteni. Úgy tűnt, a rettenetes megrázkódtatást a még igen gyenge, gyermekágyas asszony nem éli túl. Két gyerek nagyra nyílt szemekkel, reszketve ült a sarokban a padon, le nem feküdtek egész éjszaka, s édesanyjuk sikoltozásaira félve bújtak egymáshoz. Szólni, kérdezni nem mertek semmit, természetesnek érezték szinte, hogy ővelük már senki nem törődik, hogy tegnap reggel óta egy falatot nem ettek... Hiszen ők már árvák, az apjukat meggyilkolták a fegyveresek, s ha igaz, amit az asszonyok suttognak, s meghal az édesanyjuk is, ki tudja, akkor mi lesz velük... elbújdoshatnak a világba, kóborolhatnak étlen-szomjan, s ha ruhájuk majd leszakad, senki nem fog gondoskodni róluk...
Olyan furcsa volt és hihetetlen ez az egész... hogy azért a rossz gumiabroncsért, amit a szín alá bévetve találtak, mért kellett meglőni az apjukat, nem érthették, s megkérdezni nem volt akitől. A kivégzésen nem voltak ott, előbb elbújtak, aztán az anyjuk ájultan feküdt a földön, aztán mikor bemerészkedett a két asszony, azoknak segítettek őt ágyba fektetni. Aztán vízért kellett futni, kivinni a pólyást a házból, hogy ne sírjon ott tovább, s amikor el akartak menni, meglesni a foglyokat, az asszonyok nem engedték el őket, azt mondták, mindenkit lelőnek, aki odamegy. Aztán jöttek estefelé a népek sírva, szitkozódva, s mondták, hogy az ő édesapjuk meg van halva, és még sokan mások, s hogy eltemették őket a Gábor-kertben a volontárok.
Az édesanyjuk sírt és sikoltozott, haját tépve rohangált körbe a házban s az udvaron, amíg eszméletlenül újra össze nem esett. Azt kiáltozta, hogy jaj, mi lesz veletek, jaj, mi lesz velünk, jaj, mi lesz a gyermekeimmel, és átkozta, átkozta azokat a gonosz, vad embereket és az egész világot, ahol ilyen rettenetes dolog megtörténhetik. Hogy senki nem került, hogy segített volna rajta, s engedték gyáván őt elhurcolni, s meggyilkolni ilyen fiatalon, és senki nem kérdezte meg, ki fogja a gyermekeit felnevelni, ki fog segíteni az árván maradt, szerencsétlen családon.
Odakint egyre világosabb lett már.
– Ki kellene lopakodni – suttogta az egyik gyermek –, nézzük meg, mi van odaki, hogy nem jőnek-e vissza megint, hogy még másokat is összegyűjtsenek.
Észrevétlenül kisurrantak a házból, kilestek a kerítés résein, de egyetlenegy ember sem járt még az utcán, szürkeség és nagy csend volt mindenfelé.
– Hallod-e, hogy bőg a tarka a pajtában, nem tudja, hogy nincs, aki neki is enni adjon.
– Gyere, vessünk eléje egy kicsi szénát, ha megdöglik, nem lesz az sem, ami tejet adjon!
– Én nem megyek bé a sötét csűrbe, hátha el van bújva ott valaki!
– Te nem voltál félős, s né, hogy kocognak most a fogaid!
– Jaj, csak édesanyám is valahogy meg ne találjon halni!
– Nem hal meg, ne félj, csak megsegíti a jó Isten! – jött ki a házból az egyik asszony – megcsendesedett egy kicsit most, s el is aludt. Menjetek bé s feküdjetek le egy szikrát, de csendben, hogy fel ne zavarjátok. Ha pihenhet egy kicsit, tán jobban lesz azután!
A két gyermek lábujjhegyen visszalopakodott a szobába és ruhástól bújt az ágyba, melynek a szélén ülve a másik asszony ringatta a kicsi pólyást.
– Éhes szegényke, de hoznak mindjárt tejet neki. Anyátok nem tudja megetetni most, hogy ilyen beteg. Takarjátok a fejeteket bé, s aludjatok, míg ő is pihen.
– De ha béhunyom a szemem, mind csak édesapámot látom. Mintha ott állana pont az ágy lábánál.
– Szegényt nyugosztalja a Teremtő! Ki gondolta volna, hogy ilyen véget érjen! Anyátoknak most már ti kell segítsetek, s úgy iparkodjatok hát, hogy ő mindent lát az égből. S ez a kicsi nem is ismerhette meg az apját, mondjátok majd el neki, ha nagyobb lesz, milyen dolgos, rendes, jó ember volt az édesapátok!
– El kellett volna fusson, hogy ne tudják meglőni – suttogta a fiúcska – s éjszaka aztán hazajött volna a sötétben.
– Nem lehetett azt, mert egyből reafogták a sok puskát.
– De miért, ha ő semmi rosszat nem csinált? – Mert vért akartak ontani, azért. Mintha nem folyt volna elég vér mindenütt... Mintha a mi vérünk más lenne, mint az övék...
XI. kép
A reggeli nap úgy emelkedett fennebb s fennebb az októberi égbolton, mint azelőtt, csak éppen most nem bírta felvidítani, hiába pásztázta végig sugaraival az elhagyott udvart, ahol minden tárgyról lerítt a végtelen szomorúság.
A nagykapu tárva-nyitva állott, beláthatott rajta minden arra járó, de a ritka reggeli járókelőknek nagy kedve nem lehetett a bámészkodásra, lehajtott fejjel, gyors léptekkel haladt el mindenik a porta előtt.
Nyitva maradtak az ajtók is a házon, becsukni nem volt már érkezése annak, aki legutoljára távozott el innen, talán még azt sem engedték meg neki, hogy visszapillantson búcsúzóul.
Nem járt tegnap óta senki az udvaron, mióta megtörtént a nagy szerencsétlenség, a legényke is csak egy ízben, szürkület idején óvakodott el idáig, s bekémlelt az útról óvatosan, de bemenni éppen nem volt bátorsága.
– Hej, mi lesz itt a gazdasággal gazda nélkül! – sóhajtott fel, mert bár csak segíteni szokott itt ő az öregasszonynak, a jószág s a ház sorsa iránt valamilyen felelősséget érzett. De mit tehetne ő, egy gyermek, ha széthordnak is mindent, hogy mire a menekültek hazakerülnek, semmi nem marad, ki törődne vele, ha szólna is valamit... s meglehet könnyen, hogy azok még kutatni visszajőnek, hát nem tanácsos hosszabban itt időzni... még szerencse hogy ő nem volt jelen, amikor itt jártak a voluntárok...
A hajlék hát magára maradt teljesen; attól a pillanattól, hogy elvitték az öregasszonyt, leállt az udvarban az élet.
A csűr oldaláról céltalanul lógott alá a nagy vaskampó, a hasadt csűrajtót himbálta a szél, s bele-belekapott a fák alatt halomba gyűjtött avarba szanaszét hordva a száraz leveleket a tisztára sepert, barnuló pázsiton.
Az etetőkosár félrerúgva az útból, a kerítés tövében árválkodott, az ólban a malacok felháborodva sivalkodtak... hiszen itt az udvaron ezidáig minden mindig pontosan és időben történt, percnyit sem tért el egyik nap rendje a másiktól. A munkának, dolognak megvolt a szokott és sérthetetlen sora amit tegnapig nem változtatott semmi meg, még a háború sem. Virradattól setétedésig, harangszótól harangszóig minden órának, percnek megvolt a szerepe, az arra kiszabott munka elvégezetlenül soha nem maradhatott... A tegnapig olyan életteli, eleven portát megérintette az enyészet, nyomot hagyva minden dolgon, tárgyon, s az udvarban úrrá lesz lassan a pusztulás, ölelheti, cirógathatja azt már az októberi felhőtlen ragyogás. Pereghetnek már háborítatlanul szanaszét a száraz levelek, a repedezett hátulsó falról pattoghat a vakolat, és érkezhet aztán a tél is...
A makulátlan égbolt sem mutatja, hogy tanúja volt az iszonyatos tragédiának, ott fenn nem ütött rést se golyó, se jajszó, se a lövések hangja. S változatlan, fenséges nyugalommal borul a tömegsírra, a gyászoló falura, a véritatta rögökre az a titokzatos, vég nélküli kékség. Az ég.
Az ég, be magas, Istenem!