Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök

2008.09.10

 

VINCZE GÁBOR- “Non recuso laborem”

A kézirat a "Nagy képes milleniumi arcképcsarnok (100 portré a magyar történelembõl)" c. kötet számára készült, ám abban csak a szerkesztõ által önkényesen, hozzá nem értõ módon megcsonkított változat olvasható.

“A Teremtõ Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erõs, mint a nagyoké.”
Márton Áron csíkszentdomokosi székely földmûves családban látta meg a napvilágot 1896-ban. A tehetséges gyermeket szülei az elemi elvégzése után, 1910-ben beíratták a csíkszeredai római katolikus fõgimnáziumba (ma ez az intézmény Márton Áron nevét viseli), majd 1915-ben Gyulafehérváron a kisszemináriumban érettségizett le. Ezt követõen önként jelentkezett harctéri szolgálatra, ahol a katonái által rajongásig szeretett “kishadnagy” háromszor is megsebesült. A háború végén hazatért szülõfalujába, és gazdálkodni kezdett. 1920-ban visszament Gyulafehérvárra a teológiára, és négy év múltán gr. Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári római katolikus püspök pappá szentelte. Kezdetben szülõföldjén, Ditróban és Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd 1928 júliusától egy évig a marosvásárhelyi katolikus fõgimnázium igazgatóhelyettese lett. A Székelyföldön már ezekben az években híre ment a késõbbi püspöknek, ugyanis nagy hatású szónoklataira még a nem-katolikusok is elmentek.

1930 október 1-vel Majláth püspök gyulafehérvári udvari káplánná és levéltárossá nevezte ki. A Gyulafehérváron eltöltött majd' két év alatt mint a püspök bizalmi embere, közelrõl láthatta az egyháza elleni támadásokat, illetve a Konkordátum megkötése elõtti diplomáciai csatározásokat. Ekkor jutott elõször a pápa színe elé, ugyanis Majláth püspök 1931 novemberében bemutatta Márton Áront XI. Piusnak, mint az egyetemi ifjúság népszerû szónokát. Negyven évnek kell eltelnie, mire – már püspökként – ismét kijuthat Rómába...

A publicista és népnevelõ

1932. szeptember 1-tõl õ lett a püspök titkára, azonban egy hónappal késõbb Gyulafehérvárról Erdély fõvárosába kellett költözzön, ugyanis õt nevezte ki Majláth Gusztáv Károly a Kolozsváron tanuló magyar katolikus egyetemi és fõiskolai ifjúság lelkipásztorává. A püspök azért küldte el maga mellõl kedvelt emberét, mert a kolozsvári magyar hallgatók – akik elõtt Márton Áron Az eszmék és irányzatok mérlege címmel nagy visszhangot kiváltó elõadással vált népszerûvé – kimondottan kérték: elõljárói õt nevezzék ki lelki vezetõjükké.
Erdélyszerte akkor lett igazán ismert személyiség, amikor 1933 õszén György Lajos irodalomtörténésszel megindították az Erdélyi Iskola címû folyóiratot. Ettõl kezdve Erdély egyetlen magyar pedagógiai folyóiratának hasábjain egyre-másra jelentek meg azok az írásai, amelyekben mindenkit érdeklõ, aktuális kérdésekben foglalt állást. Így például ostorozta a magyar középosztály soraiban tapasztalható egykézést, élesen elítélve az abortuszt. Az Erdélyi Iskola hasábjain megjelent írásaiból már kirajzolódik az a kisebbségpoltikus, amely teljes valójában az 1945–46-os évben mutatkozik meg. Elgondolkodtató, hogy 1935 márciusában (a Kulturharc kellõs közepén címû írásában) ugyanazt hányja szemére az akkori magyar kisebbségi vezetõknek, mint 1946-ban a Magyar Népi Szövetség vezetésének az akkori ellenzéke: “Nagyobb bajok elkerülése reményében kisebbnek vélt dolgokban eddig többször engedtünk. És mindig megjártuk…”
Ami “világnézetét” illeti, egyaránt elítélte a liberalizmust, a marxizmust, annak szélsõséges változatát, a bolsevizmust, és a fasizmust, emellett azonban számos cikkében síkra szállt a szociális igazságosság megteremtése mellett. Írásainak talán legnagyobb részében az ifjúság kérdésével, a népnevelés feladataival foglalkozott. Valószínûleg ennek köszönhetõ, hogy 1934 tavaszán megbízták az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi és fõiskolai szakosztályánakvezetésével, majd szeptemberben a Népszövetség közgyûlése a szervezet igazgatójává választotta. Márton Áron új életet vitt az egyesületbe. Tevékenysége rendkívül sokoldalú volt. Az õ nevéhez fûzõdik például az egyházmegye területén az iskolán kívüli népnevelés megszervezése. A kántorokat arra kötelezte, hogy a Népszövetség keretén belül ifjúsági énekkarokat szervezzenek, a tanítóknak pedig elrendelte, hogy kapcsolódjanak be az egyesületi tevékenységbe. Szervezett továbbképzõ tanfolyamokat, megalakította a Katolikus Népszövetség orvosi és pedagógiai szakosztályait, emellett kölcsön-alapot hozott létre.
1938. december 24-én XI. Pius pápa Márton Áron kolozsvári plébánost, kolozs-dobokai fõesperest nevezte ki a gyulafehérvári egyházmegye új megyéspüspökévé. A hírt az erdélyi magyar katolikus társadalom osztatlan örömmel fogadta, hiszen a plébános régóta népszerû, és igen tekintélyes személyiség volt. Tekintélye ezután csak tovább növekedett, míg aztán a 2. világháború küszöbén a magyar közvélemény szinte egyöntetûen az erdélyi magyarság egyik “vezérférfiújának” tekintette.

A kisebbségpolitikus

Bár Márton Áron a direkt politizálástól tartózkodott, támogatta a magyar politikai elit reformszárnyát. Amikor pedig a két világháború közti korszak utolsó parlamenti választását követõen II. Károly Varga Béla unitárius és Vásárhelyi János református püspökökkel együtt õt is kinevezte a szenátus tagjának, bár a szenátus napi munkájába nem kapcsolódott be, de megfelelõ információkkal rendelkezett arról, hogy a királydiktatúra álparlamentarista körülményei között milyen sziszifuszi küzdelmet kénytelen folytatni az akkori magyar politikai vezetés a kisebbségi jogok védelme érdekében.
A 2. bécsi döntés teljesen úgy helyzet elé állította Gyulafehérvár püspökét. Az ún. belvederei határ ugyanis hívei döntõ részét Magyarországhoz csatolta, az egyházmegye székhelye azonban továbbra is Románia fennhatósága alatt maradt. Bár az új államhatár megvonását követõ hetekben-hónapokban – önként, vagy a fasiszta román államapparátus kényszerének engedelmeskedve – tíz- és tízezrek költöztek át Dél-Erdélybõl Észak-Erdélybe, vagy a trianoni Magyarország területére, Márton Áron mégis a helybenmaradást választotta. Tudatosan cselekedett így, hiszen nem akarta, hogy a “maradék nyáj” pásztor nélkül maradjon. Úgy gondolta, hogy a kisebbségi lét szorításában élõ magyarságnak nagyobb szüksége van rá, mint az anyaországhoz visszakerült észak-erdélyieknek. (A Magyarországhoz került római katolikusok lelki gondozásának irányítását Sándor Imre, Kolozsvárra települt püspöki helytartó végezte.)
Az elkövetkezõ négy évben a püspök a dél-erdélyi magyarság nemhivatalos erkölcsi-szellemi vezetõjének számított. Szavára egyaránt odafigyeltek Bukarestben és Budapesten is. Emberi nagyságát jól mutatja az is, hogy nem csak a dél-erdélyi magyarság tervszerû kifosztása, a magyar férfiak tömeges katonai munkatáborokba történõ elhurcolása ellen tiltakozott különbözõ román illetékeseknek küldött memorandumaiban, hanem az észak-erdélyi zsidóság elhurcolása miatt is felemelte szavát. 1944. május 18-án a papszentelésre Kolozsvárra érkezõ püspök a Szent Mihály templomban tartott beszédében burkoltan ugyan, de elítélte az antiszemitizmust, és dícsérte azokat a híveit, akik aggódtak a hatóságok zsidó-politikája miatt. (Másnap, szûk körben a püspök sokkal nyíltabban beszélhetett: a Mária Kongregáció tagjai elõtt tartott beszédében kifejtette, hogy Magyarország ismét elveszítette a háborút, és miközben Romániában bújtatják a zsidókat, a magyar kormány a zsidók deportálásával “megfosztotta önmagát egyetlen fegyverétõl, az erkölcsi elvekre való hivatkozás lehetõségétõl”, amellyel a dél-erdélyi magyarság érdekeit igyekezett védeni a román hatóságok elõtt.) Ámbátor a Szent Mihály templomban elhangzott beszédét a kolozsvári, vagy a budapesti lapok nem közölhették le, annak igen komoly visszhangja lett, emiatt sokan attól féltették Márton Áront, hogy a hatóságok letartóztatják. Erre nem került sor. A püspök azonban mielõtt visszatért dél-erdélyi székhelyére, május 18-án levelet írt Jaross Andor belügyminiszternek, amelyben arra kérte, hogy: “az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne mûködjenek közre többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.” (A levél másolatát, valamint a Szent Mihály templomban elhangzott beszédének szövegét eljuttatta Angelo Rotta pápai nunciusnak és Serédi Jusztinián hercegprímásnak is.)
A püspök a világháború alatt tanúsított magatartásával nem csak a konzervatív-liberális középosztály és az egyházaikhoz kötõdõ vidéki földmûvesség osztatlan elismerését vívta ki, hanem még a magyar baloldal jó része is respektálta õt. Erre utal egy, az 1944. augusztus 23-i bukaresti kiugrás után egy évvel, ismeretlen személy által készített beszámoló is, amelyben az illetõ arról tájékoztatta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, hogy “Erdély magyarságának vezetõi (a kommunista, szociáldemokrata vezetõket sem véve ki) augusztus 23-án bizalmasan felkeresték Márton Áron erdélyi püspököt és kérték, hogy vegye át a magyarság vezetését”. A püspök azonban ennek a felkérésnek nem tehetett eleget, ugyanis a román hatóságok õt, és mindazokat a magyar politikai-közéleti személyiségeket, (Szász Pált, Jakabffy Elemért, gr. Teleki Bélát, Vita Sándort és másokat), akik támaszai lehettek volna, 1944 szeptember-november folyamán a román és a szovjet katonai hatóságok – több tízezer magyar civil lakosssal együtt – internálták, illetve elhurcolták. Részben emiatt aztán a Magyar Dolgozók Szövetsége/MADOSZ (amely 1944 októberében fölvette a Magyar Népi Szövetség/MNSZ nevet) köré tömörülõ kis komunista csoport úgy Dél-, mint Észak-Erdélyben monopolizálni tudta az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét; sikerrel akadályozták meg, hogy a magyar jobboldal önálló érdekképviseleti szervezetet, vagy saját politikai lapot indítson, a potenciális konkurenciát, mint például a püspök egyik bizalmasa, Puskás Lajos által vezetett kolozsvári Tízes Szervezetet felszámolta.
Bár az köztudott volt, hogy az MNSZ tényleges irényítása egy szûk kommunista csoport kezében van, ennek ellenére kezdetben a püspök is támogatta a szervezetet. Abban reménykedett ugyanis, hogy a szovjetek által támogatott román baloldali pártok hatalomra kerülése esetén az MNSZ sikeres érdekvédelmi harcot fog folytatni. 1945 nyarán-õszén azonban a püspök, és vele együtt a magyar társadalom egy jelentékeny része rá kellett döbbenjen, hogy az MNSZ vezetõi fontosabbnak tartják a Groza-kormány támogatását, mint a kisebbségi sérelmek felszámolását, annak ellenére, hogy a magyar sajtó által elõszeretettel “magyarbarát” politikusnak tartott Petru Groza hatalomra kerülését követõen többek közt tovább folyt többek közt az erdélyi magyarság tudatos pauperizációja, gazdasági javaitól történõ megfosztása.
Márton Áron ekkor már úgy vélte, hogy hiábavaló abban reménykedni, miszerint a korábbi történelmi pártokkal szemben a román baloldal majd méltányos kisebbségpolitikát fog folytatni. Egy 1945. szeptember 12-i keltezésû, Dálnoki Miklós Bélának küldött, aláiratlan levélben már arról tájékoztatták az ideiglenes nemzeti kormány vezetõjét, hogy Márton Áron “lehetetlennek tartja a két népnek olyan együttélését, amilyen volt Dél-Erdélyben a mai napig...”, ezért arra kérték a magyar vezetést, hogy az “minden erõvel” igyekezzen a Partiumot visszaszerezni, emellett pedig a béketárgyalások során érjék el, hogy a történelmi Erdélyt a Saar-vidék módjára helyezzék 10-15 évre nemzetközi ellenõrzés alá.
A püspök és a köréje tömörülõ kis értelmiségi csoport konkrét cselekvésre csak azt követõen szánta el magát, hogy az MNSZ országos vezetése - Groza és az RKP vezetésének nyomására a november 15–17. közt megtartott marosvásárhelyi intézõbizottsági ülésen egy olyan értelmû nyilatkozatot adott ki, mely szerint az erdélyi magyarság elutasít minden olyan törekvést, amely megváltoztatná a trianoni magyar-román határt.
Márton Áron ebben a helyzetben úgy gondolta, mindenképp fel kell hívni Groza és a nagyhatalmak vezetõinek figyelmét arra, hogy a nyilatkozatban foglaltak nem az erdélyi magyarságnak, hanem csupán az MNSZ Groza-kormányt feltétlenül támogató, az RKP vezetésétõl függõ országos vezetésének véleményét tükrözik.
Népének sorsa fölötti aggodalmában a püspök személyes levéllel fordult Groza miniszterelnökhöz, feltárva elõtte az erdélyi magyarság legsúlyosabb sérelmeit, tisztázva az erdélyi magyarságnak a határkérdéshez való viszonyát. 1946. január 28-i, Petru Grozának írott levelében – melyet az MNSZ országos vezetõségének is megküldött – kíméletlen õszinteséggel tárta fel az erdélyi magyarság szenvedéseit, majd a sérelmek felsorolása után, - a novemberi kiáltványra utalva -, a kijelentette: “Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak ma sincs magaválasztotta politikai képviselete... Mozgási, gyülekezési, szólási szabadsága kizárólag annak a csoportnak volt, amely a Magyar Népi Szövetséget alkotta... A Magyar Népi Szövetség egyes vezetõ emberei - saját elhatározásukból-e, vagy kívánságra?, nem tudjuk - olyan tartalmú politikai nyilatkozatokat kockáztattak meg, melyek a magyarság egyetemében élénk tiltakozást váltottak ki. Mindezek következtében a magyar tömegek a Magyar Népi Szövetséggel mind élesebben szembefordultak, és annak vezetõit a legsúlyosabb vádakkal illetik. A Magyar Népi Szövetség ezek ellenére igyekszik pozícióját megtartani, de az eszközök, amelyeket ennek érdekében éppen ezekben a napokban alkalmazásba vett, a terror jegyeit viselik magukon.
Feltehetõen 1946 tavaszán a püspök kezdeményezésére Kolozsváron bizalmas értekezletet tartott a Márton Áron köré tömörülõ kis csoport. A Venczel József egyetemi tanár, Márton Áron püspök bizalmasa, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) vezetõje, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ elnöke, Lakatos István szociáldemokrata politikus, a Szövetség Szövetkezeti Központ elnöke, Buza László nemzetközi jogász egyetemi tanár, Juhász István, az Erdélyi Tudományos Intézet egyik vezetõje és Nagy Géza, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) titkára részvételével megtartott tanácskozáson megbízták Venczelt, hogy dolgozza ki, miként lehet úgy ketté osztani Erdélyt, hogy a lehetõ legkevesebb román kerüljön Magyarországra és minél kevesebb magyar maradjon Romániában. (Ez a határtervezet egyelõre nem került elõ. Ahogy utólag rekonstruálható, a Venczel által meghúzott határ után Magyarországhoz került volna mintegy 1.350.000 magyar és 850.000 román.) Emellett 1946 április végén elkészítettek egy memorandumot (amit Márton Áron, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök írtak alá) melyben felhívták a budapesti kormány figyelmét arra, hogy: “Az erdélyi magyarság felfogása szerint, sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni... A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tûrhetõ életviszonyokat számára egyik sem hozott... Az erdélyi magyarság pedig éppen ezért elvárja, hogy a magyar kormány a maga részérõl is mindent el fog követni annak érdekében, hogy a béketárgyaláson az erdélyi magyarságot kielégítõ területi rendezés jöjjön létre.” Az április 29-i keltezésû memorandumot eljuttatták Nékám Sándor bukaresti ügyvivõnek, és az kikerült a párizsi békedelegációhoz is. Ezt a nyilatkozatot aláírói a magyar igények alátámasztására szánták, a külügyminisztérium a békeelõkészítõ jegyzékeiben azonban még sem tudta ezt felhasználni, ugyanis ekkorra a Külügyminiszterek Tanácsa lezárta a területi kérdések megvitatását.
Márton Áronék memoranduma – sikertelen volta ellenére is – fontos dokumentuma e korszaknak, ugyanis világosan megmutatja, hogy az erdélyi magyar társadalom nagyobb részének valós szándékait, érzéseit tolmácsoló kis csoport nem osztotta azt a véleményt, miszerint a romániai magyar nemzetiség kizárólag a Groza (illetve az RKP) által irányított Romániában képzeli el a jövõjét…
1946. június 11-én, a hagyományos csíksomlyói pünkösdi búcsún, addig még soha nem látott tömeg, mintegy 140-150.000 ember vett részt. Nem csak a katolikusok voltak jelen, hanem nagy számban a magyar protestáns egyházak hívei is. Ekkorra már Erdélybe is eljutott a párizsi határozat híre (a Külügyminiszterek Tanácsa ugyanis május 7-én döntött Erdély kérdésében, jóváhagyva az 1938-as magyar-román határt), amelynek hatására a különben igen fegyelmezett csoportokban felvonuló tömeg hangulata rendkívül nyomott és egyben annyira feszült volt, hogy az elkeseredettség könnyen politikai tüntetésben robbanhatott volna ki. Hallatszottak olyan hangok is, amelyek azt kívánták, hogy az összegyûlt tömegnek - az 1918. december 1-i gyulafehérvári példa nyomán - nemzetgyûléssé kellene átalakulnia és a párizsi határozat elleni tiltakozás jeléül a Magyarországhoz való csatlakozást kellene követelni. Ilyen körülmények között Márton Áronra hárult az a feladat, hogy az indulatokat levezesse. Beszédében a püspök egyfelõl tiltakozott a nagyhatalmi döntés ellen, másfelõl azonban a tömegszenvedélyeket is igyekezett levezetni. “A párizsi határozat tulajdonképpeni jelentését ma sem ismerjük... Az a keserû csalódás azonban, mely a hírek hatása alatt a lelkeken erõt vett és amely sokakat már a kétségbeesés örvénye felé sodort; továbbá az a támadó gyûlölet, mely ugyanerre a hírre a másik oldalról ellenünk újult erõvel fellángolt, kötelességünkké teszi, hogy aggodalmunknak hangot adjunk... Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van... Aggódtak a hatóságok, hogy nyílt politikai tüntetések lesznek. De Ti imádkozni jöttetek ide, s én épültem azon a példás fegyelmen, amelyet útközben tanúsítottatok. Ugyanilyen fegyelmezetten térjetek vissza.
Hazafelé vezetõ útjában a szentkeresztbányai munkások köszönetet mondtak a csíksomlyói beszédért. Hogy ebben az idõben már mekkora tekintélye volt a püspöknek, azt többek közt az is jól mutatja, hogy a búcsú után Marosvásárhelyen a református esperesi kerület tanácsa közölte Márton Áronnal, hogy mögötte áll minden hasonló természetû megnyilatkozásában. Ugyanezt hozták tudomására az unitáriusok is. (Márton Áron csíksomlyói beszédét ekkor már az erdélyi magyar sajtó nem közölhette!)
1946. november 19-én (durva csalással) a kommunisták nyerték meg a parlamenti választásokat, 1947 februárjában pedig Párizsban aláírták a békeszerzõdéseket, mely eldöntötte az erdélyi magyarság jövõjét is. Kiderült, hogy Márton Áronnak volt igaza: amint Románia aláírta a békeszerzõdést, a magyarságnak tett “engedmények” is megszûntek, a további jogbõvítésre már nem nyílt lehetõség.

 

Egyházának védelmezõje

A békeszerzõdés aláírásának évében az RKP megkezdte hadjáratát a politikai ellenzékkel szemben. Ebbe a hadjáratba természetesen magyar szövetségese, az MNSZ is bekapcsolódott: elkezdõdött a magyar intézmények “megtisztítása”, leszámolás mindazokkal, akik korábban nyíltan szembe fordultak, vagy “csak” nem támogatták az MNSZ korábbi politikáját. Az ekkor elkezdõdõ tisztogatások közvetetten már Márton Áront is érintették: egyik bizalmasát, Venczel Józsefet, a Bolyai Tudományegyetem tanárát 1947. március 25-én éjszaka elhurcolták hazulról és hónapokig bírósági ítélet nélkül tartották fogva a piteºti-i internáló táborban. Három hónappal késõbb a püspök másik bizalmasát, az Egyházmegyei Tanács világi elnökét, György Lajos egyetemi tanárt érte durva sajtótámadás. A június 27-i MNSZ-lapban, a Világosságban megjelent kirohanást követõen, július 7-én Márton Áron arra hivatkozva, hogy az erdélyi katolikusság egyik világi vezetõjét ért támadás minden bizonnyal az MNSZ vezetõségének hozzájárulásával jelent meg, körlevelében utasította egyházmegyéje összes lelkészét, hogy tartózkodjanak a Népi Szövetséggel való mindennemû együttmûködéstõl.
1947 nyarán még csak a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetének induló, de ekkorra már az RKP szócsövévé váló MNSZ-szel vette fel a kesztyût, 1948-ban azonban már a kommunista államhatalommal is nyíltan konfrontálódott. Lényegében három olyan kérdés volt, amelyben a püspök nem volt hajlandó Bukarest elvárásainak eleget tenni: az egyházi statútum, az egyházi iskolák és egyes püspökségek megszüntetése kérdésében.
Ami az elsõt illeti, ennek lényege röviden akként foglalható össze, hogy Márton Áron – az erdélyi protestáns egyházak vezetõivel elletétben – megtagadta, hogy olyan szellemben alakítsák át a statútumukat, ahogyan azt a vallásügyi minisztérium elvárná, hiszen ez utóbbi ellentétes lett volna az egyházi kánonjoggal, és önként alárendelte volna a katolikus egyházat a világi hatalomnak.
Másik konfliktus az egyházi iskolák kérdése miatt alakult ki. Erre az adott elsõdlegesen okot, hogy – akár csak a régió többi országában – Romániában is megkezdõdött a szovjet típusú totalitariánus rendszer kiépítése, melynek egyik elsõ lépése az volt, hogy a bukaresti parlament 1948. április 13-án megszavazta az új – szovjet mintára megalkotott – alkotmányt, amely az állam monopóliumává tette az oktatást. Márton Áron már az alkotmánytervezet szövegének nyilvánosságra hozatalát követõen számos fórumon tiltakozott a készülõ államosítások ellen. Nem meglepõ, hogy május végén Takács Lajos nemzetiségügyi államtitkárnak – a bukaresti magyar követtel történt beszélgetés során – az volt a véleménye, hogy “Márton Áron úgyszólván kivonta a véres kardot és minden rendelkezésére álló eszközzel támadásba ment át.” Az egyházi iskolák államosítása az augusztus 3-i oktatási törvénnyel következett be. Ez elsõsorban az erdélyi történelmi egyházakat sújtotta, hiszen ezek rendelkeztek igazán széleskörû oktatási hálózattal: csak a gyulafehérvári egyházmegyének 12 óvodáját, 173 elemi iskoláját, 10 fõgimnáziumát, 2 tanítóképzõjét és más felsõoktatási intézményét államosították. A püspök az augusztusi jogszabály megjelenése után sem törõdött bele abba, hogy az egyház több évszázados iskolái egy tollvonással az állam tulajdonába mennek át. Például 1948. szeptember 15-i körlevelében kijelentette: “Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelõintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk... Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetõségeket és eszközöket felhasználjuk.
A harmadik fõbb konfliktusforrás az augusztus 4-i, 177. számú “kultusztörvény” azon rendelkezése volt, mely szerint minimum 750.000 hívõ alkothat egy püspökséget (az ennél kevesebb hívõvel rendelkezõ unitárius és zsinat-prespiteri evangélikus egyházzal a törvényalkotók kivételt tettek), aminek következtében csak a gyulafehérvári római püspökséget ismerték el, a szatmári, váradi, temesvári püspökségeket csupán esperesi kerületeknek tekintették, és ezen egyházmegyék püspökeit nyugdíjazták. Csakhogy ezt az érintett püspökök nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hiszen õket csak a pápa küldhette volna nyugdíjba, ezért nyíltan megtagadták az engedelmességet Bukarestnek.
Márton Áron 1948–49-ben pontosan látta, hogy a kommnunista hatalom úgymond maga alá akarja gyûrni a még utolsó, autonómnak mondható intézményt, az erdélyi katolikus egyházat, illetve el akarja azt szakítani Rómától. Mivel számított rá, hogy elõbb-utóbb letartóztatják, mindenképp el akarta kerülni, hogy egyháza vezetõ nélkül maradjon. Emiatt titokban több, általa kinevezett püspököt, ún. ordináriust fölszentelt, azzal a céllal, hogy püspöktársai, vagy az õ letartóztatása esetén azok vegyék át az egyházmegyék kormányzását.
1949 elején már csak egyedül õ állt ellen a kommunista diktatúra nyomásának, hiszen a potenciális szövetségesét, a görögkatolikus egyházat 1948. december 1-ével “egyesítették” az ortodox egyházba, püspökeit letartóztatták. Tudta, hogy hamarosan az õ egyházára kerül sor. Erre utal 1948. október 11-i körlevelében is: “Azok a megdöbbentõ események, amelyek görögkatolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelõl, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai.” Erre nem is kellett sokat várnia…
1949. június 12-én tartották meg a korszak utolsó csíksomlyói búcsúját, melyen még jelen lehetett Márton Áron is. Alig telt el azonban egy jó hét, amikor június 21-én fondorlatos módon letartóztatták. Hamarosan követte õt a többi püspök társa, és a titokban kinevezett ordináriusok is, akik közül többen (mint Scheffler János szatmárnémeti püspök és Bogdánffy Szilárd nagyváradi ordinárius) különbözõ román börtönökben szenvedtek vértanúhalált.
A püspök koncepciós pere 1951. július 30-án kezdõdött meg a bukaresti katonai bíróságon. Az 1946-os Memorandumot aláíró Szász Pállal, Lakatos Istvánnal, Korparich Edével, valamint Venczel Józseffel, Kurkó Gyárfással, az MNSZ volt elnökével, Bodor Bertalan bankigazgatóval és gr. Teleki Ádámmal, az EMGE egyik volt vezetõjével együtt ítélték el. A per “kiötlõi” a vád koncepcióját többször megváltoztatták (kezdetben a magyarországi Rajk-per erdélyi szálát akarták megalkotni), végül Márton Áront hazaárulás és összeesküvésben való részvétel vádjával 10 év szigorított börtönbüntetésre és életfogytiglani kényszermunkára ítélték.
A püspök elítélése nagy visszhangot váltott ki nem csak Románia-szerte, hanem nyugaton is. Mivel attól kezdve, hogy letartóztatták, semmi megbízható hír sem szivárgott ki arról, mi történt vele, nem meglepõ, hogy sokan halottnak hitték; Vértanú püspök vértanú népe címû, 1952-ben Párizsban magyarul és franciául megjelent könyvében egy magyar emigráns katolikus pap, Szalay Jeromos is halálhírét terjesztette…
Bár az erdélyi római katolikus egyház legtekintélyesebb püspökét eltávolították az útból, a kommunista hatóságoknak még sem sikerült megvalósítaniuk a tervüket, vagyis létrehozni egy Rómától független, kizárólag Bukaresttõl függõ “nemzeti egyházat”. Hiába tartóztatták le sorban a titokban kinevezett ordináriusokat, és hoztak létre egy szakadár egyházvezetést és az ún. papi békemozgalmat, mivel a katolikus papok döntõ része továbbra is hûséges maradt Márton Áronhoz és Rómához. Végeredményben a protestáns egyházakkal szemben az erdélyi katolikus egyházat nem sikerült “betörni”.
Amikor Sztálin halála után Romániában is érezhetõvé vált az “olvadás”, Márton Áront – az elnöki tanács, elnöke, Petru Groza kezdeményezésére – 1955. február 2-án kiengedték a börtönbõl. Amint megérkezett Gyulafehérvárra, összeomlott mindaz, amit a bukaresti kultusz departament (egyházügyi hivatal) és a pártszervek elértek az elmúlt öt évben. Hamarosan széleskörû pasztorális tevékenységbe fogott, bérmautakat szervezett. Ahol csak megjelent, a hívek tömegesen tódultak hozzá. Népszerûsége azonban annyira zavarta a hatóságokat, hogy szabadulása után egy évvel, 1956 nyarán háziörizet alá helyezték és csak 1967-ben engedték véglegesen szabadon. Hiába korlátozták azonban mozgáskörét a püspöki palotára, mert még így is kézben tudta tartani egyházmegyéje vezetését. Már a palotafogságának feloldása után, 1968-ban az egyik román illetékes bevallotta a magyar nagykövetnek, hogy Márton Áron püspök a számításaikkal ellentétben “el tudta érni, hogy a romániai római katolikus egyház irányítását kezébe tartsa és nem csak nehezítse, hanem lehetetlenné is tegye ezen egyháznak az állammal való viszonyát...
Háziõrizete csupán 1967 õszén ért véget. Október 20-án a püspök részt vehetett a Curtea de Arges-i ünnepségen, majd Kõnig bécsi bíboros közbenjárására Emil Bodnãraº miniszterelnök-helyettes november 22-én közölte vele, hogy végleg föloldották a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet. Ezt követõen hamarosan újra kezdte a bérmaútjait, megismétlõdtek az 1955-ös kiszabadulása utáni jelenetek...
Márton Áron egyházpolitikájának fõ törekvése az volt, hogy egyháza függetlenségét, Rómához való hûségét minden körülmények közt megõrízze. Ezt – már amennyire egy vallásüldözõ diktatúra körülményei lehetõvé tették – lényegében sikerült is megvalósítania. Míg például a két református püspök engedelmesen kiszolgálta a Ceauºescu-rendszert (aminek egyik következménye az lett, hogy 1989-re katasztrófális mértéket öltött a két egyházmegyében a lelkészhiány, a két püspök pedig súlyosan kompomittálódott a rezsim gátlástalan kiszolgálása miatt), a katolikus egyház kisebb kompromisszumok árán sikeresen meg tudta õrízni függetlenségét. (Például Márton Áron a pásztorleveleit sohasem küldte elõzetes cenzúrára, és azt sem tûrte, hogy az egyházügyi hatóság szabja meg, hány hallgatót vehetnek fel a teológiára...)
Bár minden püspöknek ötévente Rómába kell utaznia, Márton Áron püspökké szentelése után elõször csak 1969-ben kapott engedélyt a bukaresti hatóságoktól egy római látogatásra, majd még háromszor jutott ki a Vatikánba. (1971-ben magánkihallgatáson fogadta õt VI. Pál.)
A hetvenes évek második felében egészsége egyre romlott. 1980. május 15-i, – utolsó – körlevelével aztán tudtára adta híveinek, hogy II. János Pál pápa egészsége megromlása miatt fölmentette egyházmegyéje kormányzása alól, utódává Jakab Antalt nevezve ki. 1980. szeptember 29-én, életének 84. évében húnyt el. Több tízezer ember vett tõle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett ravatalánál. Mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság egyik legnagyobb (Illyés Gyula szavaival: “katedrális méretû”) személyiségétõl vesznek végsõ búcsút...
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest

(Kovács Kitti, 2015.05.03 13:09)

Teleki Bèla hogyan kapcsolódik Márton Áron életéhez???