Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyermekáldás Csíkszentdomokoson

2008.09.10
[ 2008. március 22., 07:55 ]
 
 Népünk számszerű alakulásával foglalkoznak a demográfia szakemberei, a különböző területeken kutató tudósok, írók, politikusok, az egyházak (a vasárnapi prédikációk, igehirdetések visszatérő gondolata lett), a média, néhány civil szervezet konferenciái, kerekasztal-beszélgetései és igen sok szakmai társulat, egyesület fórumai.

Olykor úgy tűnik (a hazai és magyarországi sajtó, tudományos lapok e témának szentelt cikkei, tanulmányai, televíziók vitafórumai alapján), hogy már szinte mindenki elmondta, amit ebben a problémakörben el lehet(ne) mondani. Sajnos, látványos eredmény nélkül. Akkor hát az ügyben amúgy illetéktelenek, azaz nem közvetlen beavatottak is megszólalhatnak illedelmesen, kellő óvatossággal.

Személy szerint engem éppen a kudarc, illetve helyben járás jelenségei intenek arra, hogy úgy gondoljam, a negatív demográfiai mutatók vizsgálata nem lehet leszűkített szakmai, népjóléti vagy (párt)politikai kérdés. Ellenkezőleg. A kiterjedt interdiszciplináris megközelítés, a minden lehetséges tényező: a lelki, eszmei, mélylélektani motivációk figyelembevétele is fontos, még akkor is, ha jelentéktelennek, netán anakronisztikusnak tűnnek. Bizonyára többet felmutatnak a gyermek nemzése és akarása láthatatlan, alig érzékelhető igen-nem titkaiból, mint a sokkoló, csupán vészjelző statisztikai mutatók.

Meggyőződéssel vallom, hogy a demográfiai helyzet mindenkori megértéséhez általában is, de a válságos időszakokban még inkább egy közösség, egy nemzet egész műveltségét meg kell szólítani, a kultúra csaknem valamennyi szegmentumát át kell tekinteni (például még a gyermekjátékok kultúráját is) ahhoz, hogy rátaláljunk a termékenység, a vitalitás minél több és minél mélyebbről feltörő vagy latensen élő erőforrására, hogy megérthessük, megtalálhassuk a kártékony elváltozásokat, a visszafordíthatatlanokat, de a visszafordíthatókat is, a mai kor szintjén beválthatókat (értékrend-konvertibilitás), hogy mindezek nyomán lehetséges és hatékony korrekciókat lehessen alkalmazni.

Szóba jöhet-e a népi kultúra?

Kérdezem, mivel a néprajztudomány művelői, még inkább a népi műveltség önkéntes gyűjtői közt sokan vannak, akik a népi kultúrában a letűnt korok műveltség-relikviáit látják, keresik csupán. Kutatói hitvallásom szerint a mai élő, a nem intézményes kultúrát is vizsgálni kell. A múlt felé tekintés törvényszerű, de nem állhat meg a tegnap szintjén, a néprajztudomány nem „szellemi archeológia", ellenkezőleg, a társadalmakat, közösségeket előrevivő, lendítő tudomány lehet, ha a népi műveltség tagadhatatlan hamuja között parazsat is talál, melynek melege és lappangó izzása még megbízható energiaforrás a jelen és jövő számára.

A népi kultúra — a nemzeti műveltség egyik alappillére — sok-sok megnyilatkozásának, ágazatának van közvetlen vagy közvetett üzenete mai gondjaink megoldására is. Van, mert az élet alapvető kérdéseire, kihívásaira keresett választ és kiutat. Sohasem művelte a csak önmagáért valót. Csoóri Sándorral szólva „a létváltozatoknak végsőkig lecsiszolt mintáit görgette tovább". Ez a tény már önmagában korszerű üzenet.

Kutatási területem — születés, házasság, halál a paraszti társadalomban —, tapasztalatom, eredményeim késztetnek arra, hogy noha nem vagyok a népesedésnek és a népesség tudományának szakértője (csak általános műveltségi szintű értője), és a szakterületem túllépése merészségnek, kockázatos kalandorságnak is tűnhet, mégis kiszűrjek valamit abból az élet- és világszemléletből, az élet öröknek mondható jelenségeit tükröző műveltségből, mely a székelymagyar közösség népességfilozófiájának is alapját képezte. Nem tételesen, hisz a parasztságnak általában nem volt és ma sincs sem tételes doktrínája, sem más területre „kidolgozott" elmélete, de tetten érhető és kihámozható ez a szemlélet bizonyos élethelyzetekre alkalmazott gondolkodásának, döntéseinek algoritmusából, viselkedéséből, munka- és életviteléből, hitéletéből, bölcsességét tükröző meséiből, balladáiból, költészetéből, néhány szóba sűrítő szólásaiból, közmondásaiból stb.

Meglátásaimat nem fogalmazom egyetlen illetékes szaktudomány ellen, sem helyett, csupán sajátos nézőpontot keresek, ajánlok egy olyan társadalom körében és köréből, mely, noha évszázadok óta ismeri a saját kultúrája által kiművelt születésszabályozást, öncélúan és önzően nem élt vele, ellenkezőleg, a történelem által is bizonyítható legnagyobb népességtartalékot biztosította, termelte ki a maga sorából. Azt is vallom, hogy az egyetemes leginkább a lokálisban érhető tetten, így vizsgálódásaimat közel negyven éve egyazon faluközösség körében végzem, következtetéseimet elsősorban csíkszentdomokosi kutatásaim alapján látom. Ezekhez adom hozzá az egész magyar népi műveltség egyik-másik adatát.

Csíkszentdomokos népességszámának alakulása

A hiányos adatok ellenére is kimutathatóan évszázadok óta, kisebb megtorpanásokkal, növekedett a népesség száma. A tendencia az utóbbi 150 év alatt határozottan felívelő. Köztudott, hogy az egész Székelyföldön, de Csík megye községei között mindenképpen a nagy települések közé tartozik. Ami viszont a gyermekáldást illeti, bizonyára az első vagy csaknem első helyen áll, illetve állt. Csíkszentdomokos sajátos demográfiai helyzetére már a múlt század eleji és két háború közti szép- és szociográfiai irodalom is felfigyelt. Kurkó Gyárfás a század eleji Erdély egyik legszegényebb és legnépesebb székely faluja gyanánt tartja számon Csíkszentdomokost. Szabó Dezsőt, aki a XX. század elején töltött itt egy nyarat nyelvjárás kutatása céljából, meghökkenti a magas gyermeklétszám, Bözödi György pedig 1938-ban arról ír, hogy „egy házban átlag hat ember lakik", hogy „a közösségnek ma 6500 lakója van, tehát több, mint a megyeszékhely, Csíkszereda városának".

A második világháború utáni statisztikai adatok szintén tartós szaporodásról tanúskodnak, a lakosság száma 7000 körül stabilizálódik, egészen 1992-ig, amikor első alkalommal nem pozitív a természetes szaporodás egyenlege. Az évi elhalálozások száma — 85 — ekkor meghaladja az élve születettekét — 77 —, és azóta ilyen a helyzet. 1945—1990 között az élve születettek évi átlagos száma 130, de volt olyan esztendő, amikor 150 fölött volt, 1950-ben megközelítette a 200-at. A csaknem átlagos 33 ezrelék 1999-re visszaesett 11 ezrelékre. Vagyis a statisztikai számok párharcában, melyről mintegy három évtizede burkoltan vagy nyíltan Erdély-szerte beszélnek-írnak, Csíkszentdomokoson is — noha jóval később, mint átlagosan a magyarság kö­rében — az elhalálozás mutatói felülkerekedtek a születési számokon.

Mi tarthatta fenn a szaporodást, és mi következett be 1992-ben?

Az okok sok helyen keresendők, és noha közszájon forog a sajtó által is keltett közhangulat jellemző mondata, hogy ti. „a megélhetés nehézsége", a szaporulat alakulása olykor épp ezt cáfolja. A születések száma éppen ott és akkor csökken, ahol és amikor viszonylagos jólét van.

Az okkeresést egy történelmi vonatkozású feltételezéssel kezdem.

Egyed Ákos professzor a határőr katonafaluról azt írja, hogy tagjai a külső és belső telket egyaránt magántulajdonként szabadon használták. A határőr földje s személye nem ismert feudális függőséget, de mindkettőhöz a katonai szolgálat terhe kapcsolódott. A katonafalu fő funkciója az volt — ennek sorsában Csíkszentdomokos is osztozott —, hogy „a földművelést, állattenyésztést rendszerben szabályozza… s az, hogy a közösséget újratermelje (kiemelés általam). Gyakorlatilag a katonafalu népessége szaporodott …" Talán az is fontos adat, hogy „a határőr felettesei engedélye nélkül telkét nem idegeníthette el". Ami valószínűleg azt jelenthette, hogy a feltételek, kirótt kötelezettségek teljesítése ellenőrzés alá esett. Ezekből az adatokból szerintem a születésszabályozás, a természetes szaporulat fenntartásának, ösztönzésének közvetett ténye is kiolvasható: „ kollektív katonáskodás", amire a székelységet a magyar királyok már a XII. századtól bizonyíthatóan befogták, a „közösség újratermelésének" kötelezettsége, de a szabad földhasználat joga is összefügg, és úgy vélem, nemcsak politikai, hanem demográfiai konzekvenciája is volt.

Az előző kérdést úgy érthetjük meg, ha újabb kérdésekkel hozakodunk elő. De először is egy előítélet ellen emelek szót, mely szerint a parasztember (más változatban a buta) annyi gyermeket csinál, amennyit tud. Két, Csíkszentdomokos esetén túli példát mondok: a honfoglaló magyarság ismerte a születésszabályozást; Móricz azon csodálkozik, hogy harminc nemzedéken át mennyire tökéletesen szabályozva van Csécsén a szaporodás is.

A sok gyermek, aki a parasztcsaládokban született, a mese szerint (de a valóság kivételeit leszámítva), ahol „annyi gyermek volt, mint a rosta lika, még eggyel több", nos, nem egyértelműen a tudatlanság következménye. Csupán azok szerint, akik a paraszti kultúrától, élet- és világszemlélettől idegenek, kívülről szemlélik jelenségeit, de nem ismerik a parasztság gazdasági, társadalmi, szellemi, lelki, érzelmi, vallási, ha úgy tetszik, éppen nemzeti értékrendjét. Nem ismerik a családról alkotott képét, felfogását, amire most pragmatikumot, örömet és esztétikumot, tehát egyértelműen nem primér ösztönt megvillantó három köz-, illetve szólásmondást idézek: „Pohárból, gyermekből soha sincs elég a háznál"; „Egy szelet kenyeremmel több van" (azaz gyermekem született); „Minél több, annál szebb" (az a szép család, amelyben sok gyermek van).

Balázs Lajos
Háromszék 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.