Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor Csíkszentdomokoson két hold volt az égen

2008.08.18

http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/

Karda Veronika, a mindenki által Véró néninek mondott dédunoka-nagynéném ízig-vérig hithű katolikus volt a maga korában. Csíkszentdomokoson a misék is hézagosak voltak, ha valamiért nem tudott templomba menni. Valótlant mondani, csúnyaságot tenni számára kész szentségtörés volt. Ha pedig valaki éppen az ő jelenlétében ragadtatta magát káromlásra, hát tüstént a plébánosnál állt meg, gyónni a másik helyett is. Történt egyszer, hogy egy csendes szentdomokosi nyári estén, néhány évvel a második világégés előtt hazafelé tartott nyári tanyájukról, amit valahol az Olt folyása fölött, az egyik hegyalji tisztáson laktak a férjével. Kezében légelyt, speciális tejes faedényt cipelt, benne jó ötliternyi friss fejéssel. Caplatott lefelé az Olt völgyében a falu felé, még a levegő sem rezdült a környéken. Amit ekkor látott, mindig ugyanezekkel a szavakkal írta le mindenkinek: egyszer csak a fenyők fölött villogó telihold mellé még egy hold kúszott föl az égre, amelyről nemsokára egy fehér lepedő vagy valami szőnyeg ereszkedett alá, és rajta apró, világító, de emberszerű lények futkároztak. A látvány még néhányszor megismétlődött, és eközben a másik hold ide-oda cikázott a közeli két hegycsúcs között. Véró néninek ekkor a szíve majd megállt, de lóhalálában rohant hazafelé. Szentül meg volt győződve, hogy ördögöket látott. Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. Hazaérve, túl a sokadik ijedtségen nekilátott a légely tartalmának a kiöntéséhez, de a faedény kívül-belül olyan száraz volt, mint újkorában. Mintha tejet sem látott volna sohasem, olyan tiszta volt. Ez pedig már túl sok volt az öregasszonynak. Páni félelem fogta el, és csak ült remegve a lócán összekulcsolt kezekkel, és az sem érdekelte, hogy a tűz ott szakad le az orra előtt, hisz már gondolkodni sem tudott. Kibontott kendője lassacskán a földre hullott fejéről, és a falura is csöndes sötét telepedett. A történetről nem szívesen mesélt, és a családtagoknak is csak később, kínosan mondta el, hogy mi történt vele azon az estén. Persze előbb előadta a történetet a plébánosnak, aki fejcsóválva ugyan, de végighallgatta, majd nyugtatgatva, jó tanácsokkal ellátva hazaküldte. Nyugton azonban azóta nem ült. Ha útja az elhagyott kőfejtő tájékára vezetett és nem tudta kikerülni az "ördögi" helyet, hát megszaporázta lépteit, és sűrűn körbepillogtatva haladt át a jó száz méteren. Így történt ez akkor is, amikor jó apám már jócskán túl volt élete első tíz évén, és egy nyári estén ugyanazzal a légellyel már ő cipelte a tejet Véró néni mellett. Az elhagyott kőfejtőhöz érve az öregasszony reszketni kezdett, majd hangos kiáltással futásnak eredt: Gyere, Tibikém, siessünk! Az addig mellette botladozó gyermek felmérte a helyzet komolyságát, mármint a szörnyülködést nagynénje arcán, ezért rohant utána, míg utolérte, sőt el is hagyta. De kíváncsiskodására, hogy nosza miért ez a nagy ijedtség, csak otthon kapta meg a választ. Ott láttam az ördögöket, Tibike! Tíz évvel ezelőtt jártam azon a helyen, és még a levegő is olyan volt ma este, mint akkor. És Véró néni elmesélte még egyszer, sejtelmesen, mi is történt vele és a tejjel akkor, amikor két holdat látott a domokosi égen. Mint a család egyik legfelkapottabb történetét, melyet mostanság már csak jó apám terjeszt, jól megjegyeztem én is az adomát. Évekkel később a magyar tudomány két jelentős és elismert kutatója várt rám a Magyar Tudományos Akadémián. Útközben azt fontolgattam, hogy, majd ha csak hangulatoldóként, de elmesélem Véró néni ördöngös történetét. Először prof. Meskó Attila geofizikus, az MTA főtitkárhelyettese fogadott irodájában, akivel főleg új tisztségéről beszélgettünk. Néhány hónapja ugyanis a Tényeket Tisztelők Társasága elnökévé választotta a tanárembert. A hiedelmekről, furcsa látomásokról és jelenségekről beszélgettünk. A TTT célkitűzéseiről faggattam, ő pedig azt fejtegette, miért is van szükség ebben a mai, a média által nagyon is manipulált világban az ő eszméik meghirdetésére. Mert szerény csapattal ugyan, de azon fáradoznak, hogy legalább azt értessék meg a világgal: a sarlatánok és a kereskedelmi médiumok érdeke egy és azonos: a pénz. Ezért többen ma mindent megtesznek, hogy az ártatlan olvasókat félrevezessék kitalált ufó történetekkel, babonákkal és mindenféle technikai csodának beállított maszlaggal. Mindezek mellett a tudós professzor mégis azzal kezdte beszélgetésünket, hogy nagy reményeik nekik sincsenek, mert az emberek ma is szeretnek furcsa dolgokban hinni, ezzel is próbálva elérni, hogy a gondjaik egy csapásra megoldódjanak. Az igazán nagy baj az, ha beteg, kétségbeesett emberek, akiknek alig javul az egészségi állapotuk és az utolsó szalmaszálban is megkapaszkodnának, kihagyják az orvosi kezeléseket és inkább a kártyavetőkhöz meg mindenféle kuruzslókhoz fordulnak, magyarázta a professzor. Meskó Attila azt is elmondta, hogy már csak a televízióban és a rádióban tudnak megbízni. Szerinte ma ez a két legfontosabb médium, mert az emberek borzasztóan keveset olvasnak. Bár a televízióval kapcsolatban is vannak fenntartásai, mert a kereskedelmi adók ahelyett, hogy igazi tudományos értékeket közvetítenének, kukkolló show-kkal igyekeznek minél több nézőt meghódítani ez oda vezet, hogy idővel egyre többen fogják elhinni, hogy tényleg ez a valóság. A professzor szerint ma már nem a cáfolat lenne a tudósok legfontosabb dolga, hanem az ismeretek átadása, ami megtörné az emberek tudatlanságát. Vagyis hogy ne magas lóról, hanem értelmesen elmondják hárommillió embernek, hogy miért hülyeség az, amit az áltudósok mondanak, és ők el is hiszik nekik érvelt Meskó Attila. A tanár úr mégsem haragszik az áltudósokra. Mint mondja, ők is emberek, de a téves, áltudományos nézeteikkel és eszméikkel nem békél meg. A tudományban már hosszú ideje senki nem mondhatja el magáról, hogy bizonyos igazságok birtokában van, zárta mondandóját, majd elköszöntünk egymástól. Véró néni történetével, látván ennyi elszánt precizitást, előhozakodni sem mertem. Az Akadémia társalgójában Bencze Gyulával, a fizikatudomány doktorával találkoztam. Egy pillantás az új interjúalanyra, és máris tudtam: Véró néni esetével itt sem hozakodhatom elő. Szigorú, középkorú úr ült le velem szemben, s elkezdtük a beszélgetést a tényeket tisztelőkről és nem tisztelőkről. Először is azt szögezte le a professzor, hogy valóban nagy kihívás, de a mai társadalomban a kritikus gondolkodást kell mindenkivel elsajátíttatni. A TTT alapállása pedig egyszerű, és ezt aláhúzta minden áltudós számára: amíg valami be nem bizonyított, azt tilos tényként elfogadni! Ezután is érdekes témát boncolgattunk: az itt a piros, hol a piros? nevű játékról beszélgettünk, amelyet már az egyiptomi, ókori népek is ismertek. Nos, kérem szépen, mondotta a professzor , ahhoz képest, hogy a benne rejlő átverést a televízióban számtalanszor bemutatták, még ma is akad olyan hülye, akit be lehet vele csapni. Beszélgetésünk nem ért itt véget, az áltudósokat és a tanaikban hívőket rendesen kiveséztük, de a végére mégis eszembe jutott a régi öregasszony esete a második holddal. Akkor a harmincas éveket rótták a krónikások. Nem volt televízió, de még rádió sem, főleg a falusi háztartásokban. És ezért gondolta a nagynéni, hogy amit látott, az ördög műve volt. Egy mai Véró néni minden bizonnyal egyebet gondolna.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.